Radikalizmus

Nagy történelmi távlatokban összefüggés van a 19. századi polgári (baloldali) radikalizmus és a 20. század végi nemzeti (jobboldali) radikalizmus között. A polgári radikalizmus egyértelműen a francia felvilágosodás és a francia forradalom örököse: antitradicionalista, antiklerikális, vallásellenes, tekintélyellenes, materialista, ateista, nemzetellenes (transznacionalista, internacionalista vagy kozmopolita).

Magyarországon úgy másfél évtizede a „radikalizmus” fogalma politikailag igen rosszul cseng a politizáló értelmiségi (de főleg baloldali-liberális) körökben, a politikai nyilvánosságban (és főleg annak baloldali-liberális szegleteiben) és általában az átlag állampolgárok körében. Mint a zárójeles megjegyzések is jelzik, ennek elsődleges oka, hogy a baloldali-liberális értékrendűek és kötődésűek utasítják el leginkább „a” radikalizmust, aminek meg további kézenfekvő oka, hogy a politikai radikalizmus a „nemzeti” térfélen és „jobboldali” formában jelentkezett, és a nemzeti-jobboldali radikalizmus céltáblájává elsősorban a baloldali, baloldali-liberális és a liberális oldal vált. Ebben a helyzetben, akkor, a „balliberálisoknak” nem állt érdekében, hogy ideológiai harcot kezdjenek a radikalizmus fogalmáért és eszméiért, holott a radikalizmus az ún. „

polgári radikalizmus

” révén nagyon is jelen volt s van a baloldali és baloldali-liberális hagyományokban. A „polgári radikalizmus” legismertebb képviselője

Jászi Oszkár

, az

Országos Radikális Párt

(Polgári Radikális Párt) és a Világ című lap volt a múlt század elején. A két világháború között üldözött polgári radikalizmus 1945 után a

Magyar Radikális Párt

ban és

Zsolt Béla

-féle

Haladás

című lap körül szerveződött újjá. A polgári radikalizmusnak voltak liberális ideológiai és politikai elemei és kötődései, de igazából forradalommal és szocializmussal kacérkodó radikális demokrácia volt a lényege. A rendszerváltás (1990) utáni magyar liberalizmusnak, illetve az SZDSZ-nek a sajátossága volt, hogy kultiválta a történelmi Magyarországgal minden téren és gyökeresen (radikálisan) szembeforduló polgári radikalizmust, miközben szemérmesen tagadta meg a két világháború közötti, de a történelmi Magyarországot ellenségnek nem tekintő liberalizmust. A rendszerváltás utáni magyar liberalizmus történetének egy átmeneti jelensége volt az, hogy a legelső években az akkori Fidesz néhány ismert alakja (Kövér László, Németh Zsolt) szívesen definiálta önmagukat

radikális liberális

nak abban az értelemben, hogy a politikai (liberális) szabadságjogok

megalkuvásmentes

hívei voltak. Mivel a liberálisok radikalizmusa egyre inkább az elméleti-ideológiai hagyományaikra szűkült le, és párhuzamosan

antiradikális

módon keresték a

kiegyezést

és az

alkut

a posztkommunistákkal, a megalkuvásmentes radikalizmus egyre inkább az antikommunista jobboldallal kapcsolódott össze. Az Antall-kormányból kilépő kisgazdák (Torgyánék) rövid idő alatt megkapták a

radikális jobboldali

jelzőt a „

mérsékelt

” bal- és jobboldali meg „

középpárti

” ellenfelektől és az azokkal szimpatizáló elemzőktől. Az ideológiai és retorikai áttörést aztán Csurka István és a MIÉP hozta el, akik először a „

nemzeti radikalizmust

”, majd pedig a „

jobboldali radikalizmust

” vállalták fel s hirdették nyíltan. A radikális jobboldali pozíció különösen az után adta magát, hogy a MIÉP 1998-ban bekerült az Országgyűlésbe, és Csurkáék a szerintük is nemzeti és

mérsékelt jobboldali

Orbán-kormánnyal szemben radikálisként definiálták magukat. Radikalizmusuk lényegének a lényege az

MSZP- és SZDSZ-ellenesség

volt, de kénytelenek voltak hamar belátni, hogy „jobboldali radikális” identitásuk nemzetközileg kontra produktív: Nyugaton, főleg Németországban a „jobboldali radikális” a Csurkáék által akkor elutasított „szélsőjobboldal” szinonimája volt. A MIÉP-ről Nyugaton kialakult szélsőjobboldali imázst erősítette az is, hogy a Csurkáék vendégül látták az ott egyértelműen szélsőségesnek elkönyvelt Le Pent. Bár a szélsőséges és a radikális pártok valóban nem összekeverendők, legalábbis fogalmilag, az is tény, hogy közvélemény vagy elemzők által szélsőségesnek tartott pártok is előszeretettel állítják magukról, hogy nem szélsőségesek, hanem „csak” radikálisok. A radikalizmus egyik természetes forrása, ha a

rendszerkonform

(nem rendszerellenes, az adott rendszert elfogadó) pártok programjai homlokegyenest ellenkeznek. Egy program radikalizmusa nem jelent feltétlenül szélsőségességet, mert a radikalizmus is

viszonylagos

. Ha egy radikális párt programjának része az

uralkodó

érdekviszonyok

gyökeres

megváltoztatása, vagy a program egyszerűen csak keményen sért

uralkodó

érdekeket, akkor minden ilyen programot és kísérletet "szélsőségesnek" minősíthetnek azok, akik a változtatás ellenében vannak, akiknek az

(uralkodó) érdekei

komolyan sérülnének. És viszont: az uralkodó érdekeket képviselő pártok "mérsékelt" jelmezt öltenek, hogy bírálóikat vagy a bírálatokat a „szélsőséges” vagy a „radikális” jelzőkkel hiteltelenítsék. Ha a programok gyökeres (radikális) ellentéte a pártok közötti politikai–ideológiai szembenállásba ágyazódik, akkor a "centrista", "középutas" pártok "mérsékelt", míg ellenfeleik "szélsőséges" színben tűnhetnek fel. Csábító lehet elvárni, hogy a "mérsékelt középpártok" uralják a politikai porondot, s ne "szélsőségesek" vagy „radikálisok” kerüljenek kormányra, de kérdéses, hogy ha csak a "mérsékeltek" közül lehet igazán választani, akkor a pártok versenye mennyiben kínál valódi alternatívát. Ha a pártprogram radikális, és a párt a meghatározó (releváns) pártok alkotta ideológiai–politikai skála "

szélén

" helyezkedik el, akkor a napi politikai harcban nem csak a párt, hanem annak programja is a "

szélsőséges

" címkét kaphatja. Ilyenkor egy mérsékeltként számon tartott (centrista, középbal vagy középjobb) párt is nehéz helyzetbe kerülhet, ha programja részben egyezik a "szélsőségesnek" titulált párt programjával. A radikalizmus fogalmát igazából a totalitárius rendszerek járatták le. A 19. században és a 20. század első felében a magukat „radikálisnak” mondó pártok és mozgalmak nem olyan politikát folytattak, amely miatt ma „szélsőségesnek” tartanák őket, mert a

demokrácia felé

mutató

radikális reformok

hívei voltak. Az első világháborúból és a trianoni békediktátum kapcsán ismert francia miniszterelnök, Clemanceau, a francia Radikális Párt képviselője volt. Magyarországon ebben az időben volt ismert politikai erő, mint említetem, a polgári radikálisok Jászi Oszkár fémjelezte mozgalma, amelyből kinőtt az 1918-as „őszirózsás” forradalomban tevékeny szerepet játszott Országos (Polgári) Radikális Párt. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1940-ben alapította meg

gyökeres (radikális), ám egyben demokratikus

társadalmi és politikai változásokat hirdető Nemzeti Radikális Pártot. Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikalizmus nem volt jobboldali radikális, már csak azért sem, mert akkor a „jobboldal” fogalmával egyértelműen a fasiszta (Mussolini), antidemokratikus, autoriter vagy diktatórikus irányzatokat nevezték – beleérve a magukat jobboldalinak vallókat is. Nagy történelmi távlatokban összefüggés van a 19. századi polgári (baloldali) radikalizmus és a 20. század végi nemzeti (jobboldali) radikalizmus között. A polgári radikalizmus egyértelműen a francia felvilágosodás és a francia forradalom örököse: antitradicionalista, antiklerikális, vallásellenes, tekintélyellenes, materialista, ateista, nemzetellenes (transznacionalista, internacionalista vagy kozmopolita). Napjainkra mindez abba torkollott, amit Molnár Tamás liberális hegemóniának nevez. A liberalizmus védelmében meg kell jegyeznem azonban, hogy a liberális hegemónia csak nevében liberális: sokkal inkább a 19. századi baloldali-polgári radikalizmus uralomra jutott válfaja. Napjaink nemzeti-jobboldali vagy konzervatív radikalizmusa ennek mintegy totális tagadása lenne a maga neotradicionalizmusával, egyház- és valláspártiságával, nacionalizmusával és „antiliberális” mentalitásával.