Javában dúl a második világháború 70. évfordulója. Szeptember 17-hez érve a naptárban két jelentős esemény is eszembe jut, melyek úgy érzem, megérnek pár gondolatot. Az egyik a Szovjetunió bevonulása Kelet-Lengyelországba, a másik pedig az az esemény, amit úgy is ismerhetünk, hogy „a híd túl messze van”. Sokan nem is gondolnák, hogy a háború e két eseménye között – az egyik 70, a másik 65 éve volt – összefüggés van, és ez az összekötő kapocs a lengyel katona.
Az a lengyel katona, aki 1939. szeptember 1-én hajnalban arra riadt a Westerplatte erődrendszerében, hogy a gdanski/danzigi kikötőben horgonyzó német Schleswig-Holstein ágyúi dübörögve veretik a falakat. Az a lengyel katona, akit elárultak nyugati szövetségesei, akik minden ígéret ellenére egy formális hadüzeneten kívül gyakorlatilag semmi említésre méltót nem tettek Lengyelországért. Az a lengyel katona, aki társaival egyetemben hősies lovasrohamokkal próbálta megállítani, ha nem is a német páncélosokat, de a német gépesített egységek támadásait. A lengyel katona, aki hétszázadmagával másfél, kőkemény harcokkal teli napig állt ellen Wiznánál Guderian XIX. páncélos hadteste 42000 emberének és 350 harckocsijának – közel 60-szoros túlerő. A lengyel katona, akit a nyugatiak cserbenhagyása után a Szovjetunió is hátba döfött szeptember 17-én. A lengyel katona, kinek hazája két gigászi hadigépezet között még két hétig őrlődött, majd története során negyedszer is felosztották. A lengyel katona, akinek bajtársait ezrével lőtte tömegsírba az NKVD, családját német és szovjet koncentrációs táborokba hurcolták. A lengyel katona, aki dél felé, a német külpolitikának köszönhetően ismét szomszédjának tudható Magyarországon keresztül menekült nyugati emigrációba, hogy onnan küzdjön tovább hazája leigázói ellen. Bár hazája elbukott, a lengyel katona tovább harcolt a Maginot-vonalnál, Narvik hóbuckái között, London felett. És elszántan harcolt Észak-Afrikában, Olaszországban, rohamot roham után vezetett Monte Cassinónál, vérző fejjel vonult vissza a Dieppe-i rajtaütésből, megvetette lábát Normandiában. Aztán 1944. szeptember 17-én kezdetét vette a világháború legvitatottabb hadművelete. Hibás tervezésből és hiányos felderítési adatokból kifolyólag a Market-Garden, a történelem legnagyobb ejtőernyős hadművelete, melyet ráadásul fényes nappal hajtottak végre, teljes kudarcra ítéltetett. Csupán könnyűfegyverzettel ellátott ejtőernyősöket és légiszállítású alakulatokat dobtak le Németalföldön, hogy foglaljanak el, majd a szövetséges szárazföldi csapatok beérkeztéig tartsanak meg három hidat, melyek birtoklása az eredeti tervek szerint megnyitotta volna az utat a Ruhr-vidék és Németország szíve felé, 1944 decemberére véget vetve a háborúnak. Arnhem, Eindhoven és Nijmegen hídjainál az angol és amerikai ejtőernyősöket két SS-páncéloshadosztály feltöltési területére dobták le, melyek a vérgőzös keleti fronton edződtek, s szenvedtek súlyos veszteségeket. A nyugati szövetségesek súlyos veszteségeket szenvedtek, és vérét adta a lengyel katona is. Szeptember 19-én a szorongatott helyzetben lévő brit ejtőernyősök támogatására, világos nappal, a legnagyobb kereszttűzbe dobták őket. A lengyel katona ismét hősiesen küzdött, hogy angol bajtársait evakuálhassák a térségből. A lengyel katona végül 1947-ben szerelt le, alakulatait feloszlatták. Ám addigra a lengyel katona már nem akart hazatérni, mert hazája az egykori keleti megszálló bábja lett, sok egykori bajtársával együtt, akik szovjet elvtársaik vezénylete alatt „szabadították fel” Közép-Európát és Lengyelországot. Szeptember 17-e a lengyel katona napja a második világháborúban. Nem hivatalosan. De ha visszatekintünk a történelemre, beláthatjuk, hogy így van.
