A délvidéki vérengzés évfordulóján
A szerb politikai vezetésektől az elmúlt századokban nem volt idegen a radikális és brutális megoldás. Elég csak 1848-49-ben, vagy 1944-45-ben elkövetett etnikai tisztogatásokra gondolnunk, de alig több mint egy évtizede hasonlóképpen jártak el a koszovói albánokkal szemben is. Vajon ezek a „balkáni" módszerek mennyire egyeztethetők össze az EU szellemiségével és a magyar-szerb politikai kapcsolatokba és múltszemléletbe hoznak-e fordulatot a csatlakozási tárgyalások? A Vajdaságban megjelenő magyarellenes falfirkák és a magyarokat ért fizikai támadások nem tekinthetők a legjobb előjelnek.
Több vajdasági magyar civil szervezet javasolta
, hogy január huszonharmadika legyen a délvidéki magyar népirtás emléknapja. 1945-ben ugyanis ezen a napon jugoszláv katonai egységek a dél-bácskai Csurogon - a „kollektív bűnösség" elvére hivatkozva - miután mintegy háromezer magyar és német lakost meggyilkoltak, elűzték otthonaikból a magyarokat és koncentrációs táborba gyűjtötték őket, a település katolikus templomát és temetőjét földúlták, utóbbi helyén később szeméttelepet alakítottak ki. A 1944-45-ös délvidéki vérengzés és az ott élő magyarság háborús bűnössé nyilvánításának alapja az 1942-es újvidéki razzia volt. Ekkor ugyanis az 1941 tavaszán ismét Magyarországhoz került városban és a környező falvakban a partizánakciók megtorlásaként több mint háromezer - többségében szerb és zsidó - polgári személyt mészároltak le magyar csendőr és katonai alakulatok. A magyarországi és a vajdasági fölháborodás és politikai botrány következtében a razziát irányító tisztek egy részét Magyarországon 1943-ban, más részét a háború után Jugoszláviában törvényesen felelősségre vonták és elítélték. A második világháború helyi eseményeinek lezárulása után 1944 októberében a jugoszláv hatóságok katonai közigazgatást vezettek be Bácskában, Bánátban és Baranyában, s kezdetét vette a német és magyar lakosságot egyaránt sújtó megtorlás. Az 1945 januárjáig tartó öldöklésnek a legvisszafogottabb becslések szerint is tizenöt-húszezer áldozata volt. Ez a szám azonban több kutató szerint is elérhette a negyvenezer főt. A délvidéki magyarság sorsa azonban a terror befejezése után is bizonytalan maradt, hiszen a jugoszláv kormány fölvetette a magyarok - legalább részleges - kitelepítésének tervét. Ennek a lehetőségnek a komolyságát az is alátámaszthatta, hogy 1945-ban Csehszlovákiában a politikai vezetés megfosztotta állampolgárságuktól a magukat magyarnak vallókat, a németek kitelepítése pedig valamennyi kelet-európai államban napirenden volt. Az 1980-as években meginduló kutatások eredményeként (így például Matuska Márton, Cseres Tibor, Mészáros Sándor, A. Sajti Enikő, Forró Lajos tény- és dokumentumföltáró kutatásai nyomán) a délvidéki vérengzés eseménytörténetéről, indítékairól és tragikus következményeiről egyre több információ jutott úgy a történész szakma, mint a közelmúlt iránt érdeklődő szélesebb közvélemény elé. A délszláv állam huszadik századi nemzetiségpolitikája nem mentes ellentmondásoktól. Az első világháború utáni „kötelező" magyarellenesség után a második világháborút követő időszakban a „proletárinternacionalizmus" mint ideológiai elem sem volt elég a magyar-délszláv nemzetiségi ellentétek fölszámolásához, sőt a szovjet uralom alatt álló kelet-európai blokk és a titoi Jugoszlávia közötti szakítás csak tovább mélyítette azokat. A „jugoszlavizmus" évtizedeit követően a több nagy és kisebb nemzet(iség) alkotta államon belüli nemzeti törekvések és nemzetállami igények a kelet-európai kommunista diktatúrák bukása után kerültek megfogalmazásra. Ennek következtében a jugoszláv állam széthullott, s egykori magja, Szerbia az utóbbi években is súlyos területi veszteségeket könyvelhetett el (Montenegró, Koszovó). Szerbia nemrégiben bejelentette csatlakozási szándékát az Európai Unióhoz. A tagállamok vezetőinek egy része - így a magyar kormány - támogatásáról biztosította déli szomszédunkat, mások óvatosabbak, s kétségeiknek - ha nem is markánsan - hangot adnak. Kérdés, hogy a több évszázados, generációkon átívelő és nemzedékről nemzedékre megismétlődő etnikai alapú konfliktussorozat hogyan kezelhető. Hiszen a szerb politikai vezetésektől az elmúlt századokban nem volt idegen a radikális és brutális megoldás. Elég csak 1848-49-ben, vagy 1944-45-ben elkövetett etnikai tisztogatásokra gondolnunk, de alig több mint egy évtizede hasonlóképpen jártak el a koszovói albánokkal szemben is. Újabb kérdések: ezek a „balkáni" módszerek mennyire egyeztethetők össze az EU szellemiségével és a magyar-szerb politikai kapcsolatokba és múltszemléletbe hoznak-e fordulatot a csatlakozási tárgyalások. A Vajdaságban megjelenő magyarellenes falfirkák és a magyarokat ért fizikai támadások mindenesetre nem tekinthetők a legjobb előjelnek. Úgy tűnik, a harmadik évezred küszöbén történelmi sorsszerűség és kényszer a magyarság és a szerbség politikai együttműködése, s ezzel a Kárpát-Balkán régió északi részének európai integrációja. A közös történeti múlttal való reális szembenézés igénye, az egykori ellentétek, valamint a máig hordozott sérelmek és a gyász nehéz kiindulópont. Hatvannégy évvel a délvidéki magyarok tízezreinek életét követelő vérengzés befejezése után legalább egy közös megemlékezés elkélne. Úgy vélem - már csak csatlakozási tárgyalások mielőbbi sikere miatt is -, hogy a szerb államnak a mindmáig (háborús) bűnösként elkönyvelt áldozatok hivatalos rehabilitációja és a délvidéki magyarság megkövetése elodázhatatlan és elkerülhetetlen feladata kell(ene), hogy legyen.
