Jéggyársirató

Elképesztő módon pusztul az árvíz utáni Szeged. Megkockáztatom, az idősebbektől eltekintve a szegediek többsége nem is tudja, miről beszélek: milyen jéggyárról? Meg egyáltalán: mi az, hogy jéggyár? Az is lehet, van, aki tudja, hol kell keresni a bontásra szánt objektumot, de nem tartja valami hű, de szépnek, pedig nyugaton megőrülnek az ilyen hangulatú ingatlanokért. No ezért rövid gyászbeszéd gyanánt elmondom, hol is van ez, mi is volt ez a bontásra ítélt, és hatóságilag meg nem védett volt jéggyár.

Az én utcámban mindent tudnak, és semmit sem. Már tavasszal suttogták a jól értesültek, hogy elbontják a jéggyárat. Én meg nem hittem. Képtelenségnek gondoltam, hogy egy ipartörténeti emléket eltüntessenek mindenki szeme láttára a belvárosban, a Madách utcában. És tessék, most elkezdték, nekiestek, és senki nem tudja, mi lesz itt, hogyan lesz e falak nélkül tovább. E falak pedig nem rozzantak, a klinker kitart, akár száz évnél is tovább, nem egy düledező, málló falú épületről van szó, hanem arról, hogy valaki kinézte magának a szomszédos saroktelket, majd megjött az étvágya, és mert nagyot álmodni, gyárat bontani. Hozzácsapta elképzeléseihez e sokat és sokakat látott jellegzetes utcarészletet. Ha lúd, legyen kövér, gondolhatta, aki megkaparintotta az ingatlant csak azért, hogy lebontsa. Értem én, a tulajdon szentsége... De a szentségit, hogyan lehet bontási tilalom nélkül magánkézre játszani ilyen helytörténeti értékeket! Bizonyára voltak olyan hatósági emberek, akiknek eszébe sem jutott helyi védettség alá helyezni egy gyárépületet, még véletlenül sem. Megint mások, akik látták már tervasztalon, mi lesz itt egyszer, milyen grandiózus csoda épül a Csirke Csárdával átellenben, azt mondák, ám legyen. Csupán az a biztos, hogy mindenki a forintban mérhető, remélt hasznot látta, s nem az értéket. Mert lehet úgy is építkezni, hogy körülépítjük, beépítjük a múltnak e darabkáit. Úgy is lehet a tervezőasztalhoz állni, hogy

legalább küllemében visszaköszönjön

az utcakép e fontos szegmense. Persze ehhez akarat kell, de ha nem kell engedély, a szándék fel sem merül abban, akinek nincs kötődése e környékhez, a városnak e szegletéhez, akinek "térkép e táj", s nem tudja, hol lakott itt Berek bácsi, a cipész, aki még kilencvenévesen is nyomta az ipart a szomszédban, nem is akárhogyan. Megkockáztatom, az idősebbektől eltekintve a szegediek többsége nem is tudja, miről beszélek: milyen jéggyárról? Meg egyáltalán: mi az, hogy jéggyár? Az is lehet, van, aki tudja, hol kell keresni a bontásra szánt objektumot, de nem tartja valami hű, de szépnek, pedig nyugaton megőrülnek az ilyen hangulatú ingatlanokért. No ezért rövid gyászbeszéd gyanánt elmondom, hol is van ez, mi is volt ez a bontásra ítélt, és hatóságilag meg nem védett volt jéggyár. A Lechner tér és a Madách utca sarkán van egy randa városképi jelentőségű panel irodaház. Na az mellett áll a vörös klinker tégláiról és sudár ablakairól ismert jéggyár, mely előtt még a hetvenes években is - amikor még nem volt otthon hűtője a többségnek - hosszú sorok kígyóztak már kora hajnalban, hogy el ne fogyjon a jég. Meg voltak az utcában hársfák, de azok is eltűntek, mint az alattuk triciklivel tekerő jeges emberek, akik megrendelésre szállítottak. Aztán hogy ezek fölött az avítt dolgok felett eljárt az idő, a jéggyárból szikvízüzem lett, itt palackozták az Anna-vizet, míg palackozták, 1996-ig. Később irodaházként, áruházként működött, tegnapelőttig. Ma már - szinte lopva - tégláról téglára bontják, hiába ilyen szép, tartós téglát már nem gyártank sehol, van neki keletje, már csak e véget is jó biznisz a bontás, kiadja az árát. Elképesztő módon pusztul az árvíz utáni Szeged. Újra árad az ár,

mindennek ára van, és szinte semminek

. Radnóti Miklós 1944. január 17-én kelt sorai zúgnak a fejemben, midőn az utca túloldalára vetem tekintetem: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent... Itthon vagyok. ...tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."