Bűntudat és neheztelés

A közéletben, politikában e csecsszopók tömegével vesznek részt, bűntudatuk elfojtása pedig kísértő szellemmé változik néha, és ilyenkor a mellényzsebbe nyúlnak, és szélsőséges csoportosulások képeit lobogtatják. De hasonló politikai tőkét kovácsolnak a másik oldalon is, amikor a neheztelés súlyától terhelve támadnak minduntalan.

Nekem olybá tűnik, hogy a mai közélet antiszemitái és más szélsőséges eszmék köré csoportosult ilyen-olyan galerik, már bocsánat a megtévedt, tökéletlen teremtménytől, de jobban hasonlítanak a Sivatagi show komikus majomcsordáihoz, mintsem egy csorgó nyálú oroszlánhadhoz. Elnézve a különböző híradások e csoportokról rajzolt vizuális aktjait, nekem a lehullt ruhák alatt feltárult valódi énjük. Kiabálnak, csúnyán beszélnek, néha fenyegetnek, vagy – mint a felfújt izmú testépítők – felvonulnak a kifutóra, és veszettül feszítenek. Szinte szétpukkad a fejük. De valójában impotensek. Impotensek a fenyegetettség társadalmat, országot, világot rengető értelmében. És amikor a balliberális értelmiség a harmincas évekhez hasonlítgatja a jelenség felbukkanását, sőt e tárgyban ismét a holokauszt-adut – amiről tudjuk, hogy mindent visz – csapja a tollforgatók táborának asztalára, egy kicsit elkeseredek. Legfőképp azért, mert szembesülnöm kell újra azzal a ténnyel, hogy e köntösben a humanizmus, a ráció oldalán hirdetett elfogulatlanság is tévedés. És remélem, hogy tényleg csak téved, és nem szándékosan árpádsávozik az, aki minden egyes megmozdulást, amikor a tömeg az utcára vonul, élve alkotmányos jogával hangot ad elégedetlenségének, eképpen kommentál. Miért írom most mindezt? Személyes érintettség okán. Szegeden többedmagammal egy civil mozgalmat dajkálunk, a városi labdarúgás lehetetlen helyzetén szeretnénk segíteni: hallatjuk a hangunkat, kérdőre vonjuk a felelősöket. A mozgalmat a városi stadion eladásának szele kavarta viharossá. És mit ad Isten, belecsöppentünk a négyéves ciklus eddigi legzűrösebb ingatlanügyletébe – a város és egy cég magánakciójába –, amely etikai és jogi kérdőjelek sorát állítja fel. Mikor pedig Magyarország népszerű internetes újságjának munkatársa felkereste az alpolgármestert és a cégtulajdonost, hogy a zűrös ügyletekről kérdezzen, az érintettek mellényzsebében – mindegyikében külön-külön – ott lapult már egy fénykép, amit egy kisebb nyomozás után az egyik közösségi portálról töltöttek le; rajta a civil mozgalom két tagja mosolyog a csíksomlyói búcsún. Egy árpádsávos zászló alatt fényképezkedtek le. Na, erről a jelenségről beszélek, és veszem a bátorságot, hogy megkérdőjelezzem a probléma valódiságát, mármint abban a tálalásban, ahogy azt a balliberális oldal a magyar közélet asztalára szervírozza. Andrzej Wajda új produkcióját, a Katyn című filmet nemrégiben a Duna tévé is levetítette. A mű annak a huszonkétezer lengyel tisztnek és családtagjaiknak a kálváriáját ábrázolja, akiket az orosz rezsim hurcolt meg. A tisztek többségét – ebből közel négyezret Katyn erdejében –kivégezték, megbénítva ezzel a lengyel haderőt, és elkövetve egy megbocsáthatatlan bűncselekményt. Az oroszok a háború után Lengyelországban is építeni kezdték a szocializmust. A bűnt a német haderő mészárlásaként mutatták be (és egészen 1989-ig tagadták, hogy ők maguk tették). A túlélők és a családtagok megpróbáltak élni az „új világban”. Egzisztenciát csak úgy teremthettek (ki ilyet, ki olyat), hogy beletörődtek sorsukba, és az elfedést tudomásul vették: hallgattak. Számomra a film végén a két nővér párbeszéde szolgáltatja a mai közéletre vetített igazi tanulságot, és súgja a probléma eredetét. A fiatalabb nő a kivégzett fiútestvérnek sírkövet készíttetett. Dátumként a katyni mészárlás valódi időpontját jelöli meg. Mielőtt kivinné a követ a temetőbe, nővérével beszélget, aki az oktatás újraindításában vállalt szerepet egy gimnázium igazgatójaként. Mikor „az élni azt kell” eszméjét hirdetve megkérdőjelezi húgának makacs ragaszkodását a múlthoz, sőt azt mondja, hogy egy halottat választani az élet helyet beteges, a fiatalabb megigazítja az idősebb testvér elferdült mondatát. „Én az áldozatokat választom a gyilkosok helyett.” (A nőt a sírkő felállítását követően bebörtönözték.) A film után úgy éreztem, hogy egy pillanatra felvillant hazánk közéletének kuszasága, a politikai elit mélyreható bűntudata, és a másik – aki nem akar felejteni – neheztelésének oka velük szemben. És attól tartok, hogy ez a helyzet nem oldódik meg mindaddig, míg az a generáció nem veszi át a politikai szerepeket, melyet már nem lehet felelősségre vonni e véres múltból húzott haszon miatt. Hiszen Lengyelországban és kis hazánkban is egy olyan rendszert szolgáltunk évtizedekig, amit tömeggyilkosságok sora teremtett, és a terror tartotta életben. Igaz, az átlagember erről mit sem tudott, és érthető, ha nosztalgiával gondol a „békés” aranykalitkára. De az a néhány százaléknyi értelmiség, aki balliberális gondolkodóként Gyurcsány és kormánya alá dolgozik, nem mehet el e tények mellett. Az a néhány ezer majmocska pedig, akik kiabálnak egy meg nem valósult birodalom beteges eszméit hirdetve, tettükkel kisebb felelősséget vesznek magukra, mint azok, akik tudva, hogy milyen talapzaton létezhetett kommunizmusunk, pozíciókat szereztek és vagyont e rendszerben. A gyilkosokat választották az áldozatok helyet, mert élni csak kellett valahogy. De az értelmiségnek ez nem lehet mentség, amikor azokat támogatja, akik hallgattak, hogy gazdagodjanak, majd a rendszerváltás után egzisztenciájukat e gyilkos alapokon tovább dagasztották. Ez számomra nagyobb bűn, mint a majomhad rikácsolása. És ebben a kontextusban a majomhad ellen tüntetni, világveszélyt harsogni, miközben a katyni erdőben történtek és az ehhez hasonló ezer rémtettek gólemének csecsén nevelkedett az illető, szánalmas és etikátlan. (Így egyébként egy országot vezetni is etikátlan.) Igen, ezt a visszás helyzetet azért nem lehet megoldani, mert a közéletben, politikában e csecsszopók tömegével vesznek részt, bűntudatuk elfojtása pedig kísértő szellemmé változik néha, és ilyenkor a mellényzsebbe nyúlnak, és szélsőséges csoportosulások képeit lobogtatják. De hasonló politikai tőkét kovácsolnak a másik oldalon is, amikor a neheztelés súlyától terhelve támadnak minduntalan. A rendszerváltásnak meg kellett volna hoznia a tisztulást. Azok, akik a gyilkosokat választották, belátva tévedésüket később csendben és szabadon élhettek volna, irányítva saját cégeiket, vagy történelmet tanítva az egyetemen. Sajnos ez nem így történt. Újra a hatalmat választották, és mielőtt a mellényzsebben kotorásznak árpádsávos fényképeket kutatva, a múlt feledésére és a megbocsátásra biztatják kritikusaikat, ellenfeleiket. Innen fakad az a bizonyos kuszaság. Ezért még egy generációváltásnak kell eljönnie ahhoz, hogy a politikai alapállásából távozzon a neheztelés és a bűntudat. Három évtized… csak addig bírjuk ki valahogy.