100 éve Szeged: Juhász Gyula a mindenszentekről, a Szeged publicistájaként

Juhász Gyula: Halottaink

Mindenszentek napján a római Egyház azoknak a megdicsőült lelkeknek emlékezetét ünnepeli, akiknek már nem jutott külön hely a Gergely-féle kalendáriumban. Azoknak a szenteknek, hitvallóknak és vértanuknak ünnepe ez, akik kimaradtak a naptárból és talán csak a Martyrologium jegyezte föl a nevüket, vagy még a puszta nevük is a feledés nagy tengerébe merült. Mert a kereszténységnek, amikor az első századokban forradalmi hit volt, fiatal, elnyomott és üldözött erő, a jövendő választott jegyese, a jó reménység tömegeket és hegyeket mozdító ígérete, rengeteg hérosza és mártírja akadt, akik a Bárány nevében és a kereszt jelében egy önmagával meghasonlott és ideáljaiban megcsalódott világimpétium minden hatalmával és erőszakával szemben vallották a megváltó szeretet és jóság, a szent szegénység és a boldogító bizalom igazságát.

De nekünk, ennek a mi haldokló és újjászületést váró világunknak is vannak szép számmal halott hősei és vértanúi. Mindenütt temetőben járunk, mindenütt halottakra bukkanunk. Ma a temetők őskertje dúsabb és több életet takar, mint az élők városai.

Nem kell a halottak napjának esztendős mementója, hogy rájuk gondoljunk, hogy róluk emlékezzünk. Messze Szibéria havas dombjai alatt, a kopár Karsztok komor sziklái között, a gácsországi mezők és a szerb hegyek korhadt fakeresztjei alatt alusznak dermedten és fiatalon a mi kedveseink, a mi örömeink, a mi reménységeink.

Nincsen elég könnyünk, nincsen elég mécsünk és nincsen elég koszorúnk az ő számukra. Mécsek milliói ragyognak ma és minden este özvegyek és árvák szemében az ő tiszteletükre, akik — mert hinni és remélni kell! — nem lehet, hogy hiába hervadtak el életük virágában, nem szabad, hogy hiába tűntek el a végnek rettentő tengerébe.

A nagy svájci költő szép verse jusson eszünkbe, Conrad Ferdinand Meyer költeménye, amely szerint a halottak élnek és uralkodnak, igazabban és erősebben, mint az élők! Rájuk gondoljunk, ha a jövőre gondolunk. Az ő, néma szájuk, amely égre kiállt, bár iszonyúan hallgat, beszéljen szavainkban, amelyek az igazságot és a jóságot hirdetik. Az ő utolsó tekintetüket lássuk a szenvedők és elnyomottak, a kitagadottak és kisemmizettek kérő és vádoló, fájdalmas és vágyódó tekintetében. Az ő testamentumukat váltsuk valóra és ne akarjunk látni többé emberméltóságot a porba is a sárba tiporva, fiatalságot és szépséget az erőszakos elmúlás vesztébe dobva, becsületet és munkát a henye gazság bitang prédájául odavetve! És az ő sirjuk fölött (és ez az sír ma az egész világ, a mi világunk) tanuljuk meg szeretni és tisztelni az életet! És az ő elmúlásuk emlékeztessen bennünket az örök haladásra! És az ő haláluk legyen záloga az újjászületésnek! A sírok beszélnek...

A temetők kapujában ez a fölírás vár: Föltámadunk! De ezt is bizvást oda lehetne tenni; Egyenlőség! Mert ott, a rácson túl, a föld ölén békén megférnek egymás mellett a hajdani békétlenek és haragosok, gyűlölködők és törtetők. A temető nagy demokráciája csöndesen és nyugalmasan egyesíti őket. A temető nagy pacifizmusa szelíden, szépen elringatja az ellenségeket. Itt fönn a fényes napvilágon még farkasa az embernek az ember, ott lenn a világtalan éjben nincs többé gyűlölet és az áldozat együtt álmodik a gyilkosával. Tanuljunk a temetőktől embertestvérek! Okuljunk a sírokon magyarok!

Az élet oly rövid és az ember nádszál csupán, aki, Pascal szerint gondolkodik. Sajnos inkább többet és botorul cselekszik, pedig a nagy dolgok a gondolatban vannak és az igazán nagy tettek a nagy gondolatok megvalósulásai. Az élők ne feledjék, hogy a halottak is élnek. Beethoven tovább zenél közöttünk, az öröm és gyász szimfóniáját tovább harsogja eljövendő nemzedékeknek, boldognak és boldogtalannak, a halott Ady győz és a diadalnak Illés szekerén robog a nagy magyar ugar felett, a halott Kossuth egy szava többet ér, mint az élő és lármázó demagógok minden vásári lármája és útszéli ordítozása. Legyetek csöndesebben kis élők: a nagy halottak zenéjét és beszédét nem fogjátok túlkiáltani! Legyetek szerényebbek, kis senkik: a nagy halottak bölcsessége előtt eltörpül a ti oktalan jelszavaitok vanitatum vanitasa!

Menjetek ki a temetőkbe, a holtak városába és ott szálljatok magatokba. Egy e hagyott sír többet mond, mint összes gyűléseitek. Anatole France a neuillyi kripta mélyén és a névtelen katona az ismeretlen tömegsír ölén egyetlen nagy és örök tanítást hirdetnek, azt, amit, a Názáreti mondott és amit ti nem akartok cselekedni.

Múlandó minden e vidéken, csak a szeretetnek művei maradandók. A jóság ez egyetlen megmaradt kincsünk, amely tőlünk soha el nem vétetik. Könnyeket szárítani, sebeket kötözni, megérteni és megbocsátani, irgalmazni: ennél különbet, ennél szebbet és ennél okosabbat nem tudhatunk. Por és hamu vagyunk, de csillag lesz minden fölszántott könnyből az örökkévalóság egén és rózsalevél lesz minden jócselekedetből, amely örök álmunk párnáját édesíti.

A nagy temetőben, e földön, mindig úgy járjatok, hogy ne zavarjátok soha azok nyugalmát és békességét, akiknek szívéből virágok nőnek már és akik fölölt ciprusok susognak békét és üdvösséget.