Náksi Attila mindig zavarba jön, ha szurkolók az „Éjjelt” éneklik

Hosszú évtizedek óta megállás nélkül a színpadon van, ötven fölött is egyfolytában utazik fellépésről, fellépésre. A zene mellett a sport, a szurkolás is főszerepet kap az életében, nem egyszer ott állt a szurkolótáborban, amikor felcsendült a slágere, „Az éjjel soha nem érhet véget”. Ilyenkor a mindig zavarba jön, de nagyon büszke erre a szerzeményére is.

- Nem unalmas a retró? Vagy csavarva egyet a kérdésen, te nem unod a retrót?
- Nem a retrót unom, hanem azt, hogy DJ-ként a retróban nagyon pici a mozgástér. Ameddig új zenéket játszik az ember vagy mait, addig ugye minden héten vannak új megjelenések, amiből tudsz válogatni. A retróban ez nincs meg. Azt gondolhatja bárki, hogy rengeteg a dal, mondhatnák azt, hogy ott van harminc év, válogass belőle. De ez nem igaz, mert sajnos a közönség valahogy nagyon szelektíven emlékszik, nagyon kevés dalra emlékszik, és nagyon kevés dalt fogad el a retró világában is. Még az olyanokat sem mindig, amelyek nagyon nagy slágerek voltak korábban, de valahogy mégsem maradtak meg annyira, hogy egy mai retró bulin le lehessen játszani. Nagyon nehéz újdonságokat vagy új dolgokat találni, vagy frissíteni egy retró szettet.

- Minden korosztály vevő a retróra?
- Mivel ezeken a bulikon nagyon sok fiatal is van, nem mondhatom azt, hogy itt most egy tuti negyvenes-ötvenes közönségnek játszik az ember. Nagyon vegyes a korosztály, tizenhattól ötvenig ott vannak, legyen az egy fesztivál, vagy buli egy kisebb klubban. Mindenhol ott vannak a fiatalok is szerencsére. Persze náluk sokkal nehezebb az, hogy mi az, amit ismernek, vagy mi az, amire mozdulnak. Nyilván a Tiktok segít nagyon sok régi dal előkerülésében. De segít az is, hogy otthonról mit hoztak, az egyetemi bulikról mit hoztak, vagy mi jutott eszükbe, mi jutott el hozzájuk.

- Van valami amivel be tudod húzni a fiatalokat a bulikba?
- Azt szoktam csinálni egyébként főleg a fiatalok ottléte miatt, hogy nagyon sok remixet, bootleget, mashupot játszok a régi dalokból, mai változatban, vagy csak egy picit mai ütemmel, mai hangzással, de megtartván a régi énekeket, akár magyarból, akár külföldiből. Ezzel tudom egy kicsit frissíteni a saját élményemet is, hogy ne mindig ugyanazt, ugyanabban a változatban, ugyanabban a sorrendben játszak. De tényleg nehéz, és talán emiatt unom egy picit néha, mert nyilván a tutikat mindenhol le kell játszani, és amikor egy este már harmadszor játszod le azt a tutit, amit már 20 éve játszol, akkor egy pillanatra azért azt gondolja az ember, hogy na mégis valamivel azért kéne frissíteni. Nyilván a remixekkel DJ-ként tudok sokat játszani. Egy előadónak sokkal nehezebb a helyzete, mert mondjuk a Kozmix vagy Kozsó saját dalait játssza harminc éve csak és kizárólag. Ott azért lehet már egy olyan fásulás vagy megszokás, amit nehezebb talán kiküszöbölni, de ők meg nyilván az élő zene, élő ének varázsával tudnak játszani. Viszont az, hogy a közönség szereti ezeket a dalokat, elfogadja, igényli és élvezi, azért az ad egy erőt.

- Mi tart életben, vagy mi hoz újra a köztudatba egy retró slágert, például „Az éjjel soha nem érhet véget” lassan egy évtized megunhatatlan és folyamatos sláger, már másodvirágzásában is. A közönségen, a diszkóson, vagy az előadón múlik?
- Is-is. Nyilván az, hogy melyik dalokra emlékeznek húsz-harminc év után az emberek, és melyeket szeretik és igénylik, az egy összetett kérdés. Egy nagyon jó dalnak kell lennie. Egy olyan időszakban egy olyan hangulatot kellett anno elkapnia, ami megmaradt hosszú éveken keresztül, az a pillanat, ami ott maradt a fejekben, és emiatt emlékeznek rá.

Ez volt az egyik olyan dal, ami tényleg megszólalt retró bulikon, egyetemi bulikon. De 2015-től, amikor a szurkolók felkapták és felvitték a lelátóra, és utána a magyar válogatott hivatalos dala lett, és utána jött az euforikus élmény a franciaországi Eb kapcsán és megváltozott minden, ami ehhez a dalhoz kapcsolódik. Én mindig azt mondom azóta, hogy ez már nem a Soho Party dala, hanem ez a szurkolók dala, sőt az egész országé, mert nemcsak focimeccseken szólal meg, hanem ugyanúgy szólt például, amikor bajnok lett a Pick Szeged például. Valahogy ez egy olyan élményhez kapcsolódik, ami egy boldogságélmény volt az egész országnak, függetlenül, pártállástól, nemtől, mindentől függetlenül. És ez megmaradt. Ugyanúgy megszólal egy szülinapon, egy esküvőn, egy tejfakasztón, mindenhol, ami borzasztó nagy dolog ám, mert valahol összekapcsolja tényleg azokat az embereket, akik lehet, hogy soha nem kapcsolódnának össze egymással.

- Neked mit jelent egyébként ez a dal, amikor meghallod például a lelátón?
- Amikor először álltam ott a lelátón, és megszólalt a dal, akkor nyilván egy nagyon nagy boldogságérzés volt, de egy picit zavarban is voltam, hogy én ott állok, de mégis körülöttem ezt a dalt éneklik. Ez a mai napig így van. 

 Talán az egyik legbüszkébb akkor voltam, amikor a tokiói olimpiára készülvén, ahol ugye nem lehettek nézők, szurkolók, japán kisgyerekek ezzel fogadták a magyar küldöttséget. Megtanulták magyarul énekelni az éjjelt, és ezzel várták a magyar olimpiai csapatot Tokióban. Azért ez libabőrös dolog volt.

- Bár Szegeden beszélgetünk, de közösségi oldaladat nézve 24 óra alatta akár Budapesten, Pécset és Kecskeméten is interjúzhattunk volna, folyamatosan úton vagy. Nem fáradsz?
- Gyakorlatilag 30 éve megyek folyamatosan, minden hétvégén, minden héten, hétköznap folyamatosan. Ez az életem. Hazudnék, ha azt mondhatnám, hogy nem fáraszt soha az utazás, de alapjában véve azt kell, hogy mondjam, hogy piszkosul élvezem a mai napig amit csinálok. Legyen az egy nagy fesztivál, legyen az egy kis klub, legyen az egy külföldi buli vagy egy kis falu Magyarországon. Élvezem, amikor fölállok a pultba, élvezem, amikor zenélek. Akkor is, ha kevesen vannak, akkor is, ha ott áll előttem akár harmincezer ember. És amíg azt látom, hogy az emberek is élvezik, addig nincs nagy baj. Akkor lesz nagy baj, ha már csak én élvezem, de már senki más nem.