100 éve Szeged - Erdélyi szó Szeged ifjúságához

A kolozsvári egyetemet a trianoni békediktátumot követően menekítették 1921-ben Szegedre, amellyel nem csak kolozsvári oktatók érkeztek a városba, hanem az erdélyi diákság is. Tabéry Géza író, újságíró ennek apropóján írt 1924. szeptember 26-án a Szegedi Új Nemzedék újságba, felhívva a figyelmet arra, hogy az erdélyi magyar fiatalság értelmiségét elszívja Szeged. 

Tabéry Géza neve talán keveseknek mond sokat, de a kor erdélyi magyar irodalmi életében és sajtójában jelentős szerepet töltött be. Erdélyben az Ady-kultusz egyik, ha nem legnagyobb őrzője volt. Tabéry Géza szervezte meg a máig működő nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumot, amelynek haláláig igazgatója is volt. Fiatalabb korában a politika sem állt tőle távolt, a Károlyi-kormány idején főispáni titkár, a Tanácsköztársaság alatt kormánybiztosi titkár volt Nagyváradon. 

Tabéry Géza - Erdélyi szó Szeged ifjúságához 

Idők jele, hogy kék erdélyi hegyek lábainál kétszer is megrágott mondanivalóját tarsolyba rakhatja az író s megindulhat vele a Tisza felé. Idők jele az is, hogy a tarsoly tartalmának kipakolására, a határon túli író mondanivalójára a Duna-Tisza közén is vannak már kíváncsiak. És idők jele és nem véletlenség, hogy az odaát születő írásokra a felfigyelést a Szegedi Új Nemzedék útján Szeged kezdi el, hogy éppen a szegedi direktor jött át mihozzánk színészekért s egy szerény egyfelvonásosért. Nem véletlen tünet Szegednek ez a hozzáforradása Erdélyhez, a síkság vágyakozása a dombok után s még inkább: viszont. Szeged dús televénye fölött egy idő óta szenthegyek levegőjét érzi a tüdő. 

Bocsássa meg nekem az új anya, a jó, a megbecsülhetetlen Szeged, hogy betérve virágos tornácára első köszöntésemet az elhagyott, szomorkás ősszüle nevében fogadott fiaihoz címezzem, erdélyi fiukhoz Szeged egyetemén. 

Kalapomon még ott van az ökörnyál, rohanás közben tapadott hozzám üzenetként az is Kalotaszegen. Vásárhelyről a Maros-mentén vénasszonyok nyara róluk álmodik, Kolozsvárott a Hója erdő őutánuk lengeti rozsdás lombkendőjét és Csíkban, Háromszékben miattuk könnyeznek piros bogyókat a fák s a szedresek. 

Mindenki elől gyorsan menekül a fiatalság. De oly váratlanul, oly pótolhatatlanul, ahogy ezek a fiúk kifutottak, még senkit cserben nem hagytak szülöttei. S Erdély postása, első fullajtárja egy percre utánuk futottam, hogy megfogjam az elmenekülőket. Sikerül-e úgy ez a megfogás, a lelkek megfogása, hogy szívekig mondhassam az üzenetet, most még nem tudom. 

Nekünk, túl a kék határon ma nincs intelligens magyar fiatalságunk. Sok százéves történelme idején Erdély sohasem volt úgy, hogy az ifjúság ki lett volna rekesztve a Királyhágó városaiból. Ma így van. Hiányzik közülünk a tizennyolc évesektől harmincévesekig terjedő friss generáció. A középiskolák ifjúsága még vergődik valahogy a líceumokban, de az egyetemen lámpával sem találni magyarokat. 

Idővel ezt az egyenlőtlenséget meg fogja szüntetni a belátás vagy a történelem. A helyrehozhatatlan nagy hiba az, hogy nemzedékeink folytonossága bennünk megszakad. Ma még van magyar mérnök, orvos, jogász, művész és író Transylvániában, de a mi korosztályunk már utolsó kocsija egy elrobogó vonatnak s a történelem végtelen sínjein ki tudja mikor indítja el Európa konszolidációja az új gőzösöket?! Addig a sínek megrozsdáznak és gyom nő a korhadó talpfák alól. A fiatalság hiánya, a magyar kulturfolytonosság megszakadása pedig azt jelentené, hogy a ma még polgáriasodott magyar elem egy emberöltő alatt a városokból végkép kiszorul tarlóra, ugarakra s a havasi legelőkre. 

Haza kell szivárogniuk, vállukon a tudás terhével, betömniük a rést, amit kényszerű távozásuk jelent a mi magunkra hagyott, küzdelmes és nélkülük lomb és világtalan vegetálásunkban. Ők azok, akik a jövendő kultúrharcot fölvehetik, ha mi kiroskadunk, utolsó kocsiként kisiklottunk, vagy beleütköztünk szembeindított gőzösökbe. 

Ez a hazajövetel sok önmegtartóztatást, lemondást, nélkülözést követel különösképpen ma. De nem volt e Erdély történelmében a magyarság fennmaradása mindenkor egybekötve hasonló mozzanatokkal, áldozatokkal szűkölködésekkel és olykor megalkuvásokkal ? 

Arra is kérem Szegedet, hogy kedveljen bennünket, arra is, hogy a lelke ölelése, vérségi ragaszkodása ne legyen hozzánk túlságos erős. Groteszk feladat félszeg és fájó az enyém: tétova s talán nehezen érthető. Szeressék Szegeden az erdélyieket mint vendégeket, ám ne szeressenek bennünket életreszóló egybekapcsolódással, mert a mi életünknek rosszban is jobbik fele, a hivatásunk göröngyösebb, de magasztosabb útja mégis odaát van, túl a Királyhágón, akárhogy szeretjük Önöket, akármilyen hálásak vagyunk is Önök iránt a jó fogadtatásért.