Múltidéző: a Szeged elleni első amerikai légitámadás

A Szeged elleni amerikai légitámadások története egy elfeledett történet volt eddig. Most, a 80. évfordulóra megjelenő „A célpont a mai napra: Szeged” A Szeged szabad királyi város elleni II. világháborús amerikai stratégiai légitámadások története című könyvem azonban végre méltó emléket állít ennek a borzalmas eseménysornak, ennek a szörnyű veszteségnek.

A könyvből kiragadott részletek segítségével idézem fel az aznapi eseményeket.

Aznap, 1944. június 2-án, pénteken az amerikai repülők a szegedi rendező pályaudvart célozták. A bombaszőnyeg aránylag jó koncentráltsággal takarta be a célpontot, azonban több helyen belecsúszott Alsóváros lakóházai közé. A támadást végrehajtó amerikai repülőalakulat általános összefoglalója így rögzítette az eseményeket:

(…) miután képtelen volt rést találni a Miskolc feletti felhőzetben, Szeged déli pályaudvarát bombázta, a fotók tanulsága szerint aránylag jó koncentráltsággal. (…)

Harmincnégy bombázó repülőgép két perc alatt 75 metrikus tonnányi, összesen 331 darab bombát dobott le. Az eredménye? Számunkra, akik ezt nem láttuk a saját szemükkel, felfoghatatlan. Mondja el inkább két korabeli szemtanú. Egy légvédelmi tüzér így emlékezett rá vissza:

Egy akkor gyermekkorú civil túlélő visszaemlékezése szerint:

A halálos áldozatok száma megközelítette az 50 főt, köztük egy tucatnyi légvédelmi tüzérrel, akiket a nyílt gyakorlótéren ért a bombázás. Aznap összesen 212 ház rongálódott meg, ebből 58 teljesen megsemmisült.

A város saját halottjainak tekintette az áldozatokat. Az elesett katonákat 1944. június 4-én a belvárosi hősi temetőben, a civileket pedig másnap, június 5-én temették el az alsóvárosi temetőben a város költségén. A korabeli híradások szerint 20 000 fős megdöbbent tömeg kísérte a polgári áldozatokat utolsó útjukra az alsóvárosi temetőben.

E támadást követően még öt alkalommal bombázták a várost az amerikai bombázó repülőgépek, utolsó alkalommal 1944. szeptember 3-án. A város légitámadások okozta teljes vesztesége horribilis. A személyi veszteség száma megközelítette az 1879. évi nagy árvíz személyi veszteségét, az anyagi kár pedig csak becslések alapján a város 1944. évi költségvetésének tízszeresére rúgott.

Ezek alapján úgy gondolom, nekünk, az utókornak kötelességünk az eseményeknek és főként az áldozatok emlékét megőriznünk és ápolnunk.

Oláh András Pál

történész, levéltáros