Városrészek: Móraváros története

Móraváros Szeged legalacsonyabban fekvő része, amelyet csupán az 1800-as években kezdtek felparcellázni. Nevét Móra Balázsról, a város egykori főbírójáról kapta, akinek cölöpökkel védett nemesi kúriája a területen állt egykor. A városrészt az alsóvárosiak sokáig Újvárosnak neveztek.

A mai Móraváros területe – nagyjából a Petőfi Sándor sugárút, Moszkvai körút, Kálvária sugárút és a Szeged-Békéscsaba-vasútvonal által határolt terület – még a XVIII. században is lakatlan volt, csupán a hátságain alakultak ki szőlők és kertek, amelyet a térképek mellett az is bizonyít, hogy a Kálváriát, amelyik mindig a város szélére szokott kerülni, először a mostani Bólyai utca táján szőlők között állították föl. Itt volt a piaristák kertje is. Tőlük nyugatra volt a katolikus és görögkeleti, később még a zsidó temető. A katolikus temető melletti szántóföldön folyt hosszú időkön át a palánkiak Márk napi (április 25.) búzaszentelése, amelynek emlékezetét az árvíz előtt a Búzaszentölő utca (mai Zoltán utca) tartotta fönn. 

Az így felszabaduló területeket és szomszédos szántóföldeket, tanka néven emlegetett vízállásokat, amelyek egykor a kihalt Móra család, majd Nagy Ferenc szenátor birtokában voltak – innen az egykorú megjelölés: Nagy Ferenc födje – házhelyekül osztották ki. Az új városrész szabályos utcasorai, arányos telkei már az árvíz előtt is mérnöki szemléletről, átgondoltságról tanúskodnak. A házak azonban nem érik el a régebbi városrészek színvonalát, aminek társadalmi és gazdasági okai vannak.

– jegyezte meg Bálint Sándor a településrészekkel kapcsolatban.

Móravárosban települtek le a város legszegényebb családjai, amelyekből az agrárproletárok, a kubikos, a téglagyári munkás és gyári munkás, a napszámos, a máról-holnapra tengődő rétegek kerültek később ki. Ebből a közegből származtak később Szeged első szociáldemokrata, majd kommunista hívei. De Móraváros szülötte volt Lődi Ferenc, költő, újságíró, aki a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár igazgatója volt, majd 1981-ig a Délmagyarországnál írt cikkeket. Csáky József szobrász, pedig szintén Móravárosból, egész pontosan a Vörösács utcából származott.

A munkásság Szegeden főképp Rókuson és Móravárosban lakott apró házakban, továbbá a telepek egy részén, elvegyülve a kispolgári lakossággal. A szakmunkás réteg lakáskörülményei kevésbé különböztek azokétól, főképp a jól képzett szakmunkásoké. A többiek egyszerű szoba-konyhás lakásban éltek, gyakran féltetős udvari lakrészekben, mivel a bérkaszárnyák nem épültek meg a városban egyrészt a bőséges telek lehetőség, másrészt a nagy tömeget foglalkoztató gépipari és textilipari üzemek és gyárak hiánya miatt. A munkásság lakásaiban a személyi életterek nem különültek el, sőt divatja volt az albérletnek és az „ágyrajárásnak”. E családon kívüli személyek általában a konyhában laktak. A gyerekek gyakran a szülők között az ágyban aludtak.
Szeged városának egyik ipari különlegessége a papucs, amely egyébként – mint ismeretes – a török idők szegedi hagyatéka. Iparművészetté azonban elsősorban móravárosi csizmadiák avatták a XIX. század derekán. Ugyanis Szeged legelső önálló női dolgozói, akik a megváltozott gazdasági viszonyok, főleg a manufaktúra és kezdődő gyáripar hatására, továbbá a széteső munkaközösségek következtében külső munkára, önálló keresetre (téglagyár, dohánygyár, kendergyár, paprikamunka) szorulnak, legelőször szinte kizárólag Móraváros lányaiból és asszonyaiból kerülnek ki.

E városias életmódból adódó lábbeliszükségletet, továbbá kereső mivoltukból fakadó önálló emberi igényeiket először éppen Móraváros szegény sorsú, pályájuk elején komoly nehézségekkel küszködő fiatal csizmadiái elégítették ki. Ezek mesterségükbe nagyobb tőkét, anyagmennyiséget és választékot nem tudnak befektetni, de éles szemmel, leleményes ösztönnel észreveszik azt a nagy társadalmi és ízlésbeli változást, amelynek szegedi szülőföldje, elindulása éppen Móraváros lesz, és megteremti a pillanatnyi társadalmi helyzetet, anyagi állapotokat, modernebb népi közízlést és divatot egyaránt kifejező, szinte jelképező szegedi lábbelit, a papucsot.

Az első világháború előtt még számos fazekas, szíjjártó, kötélverő kisműhely is virágzott Móravárosban. Egyik kötelesmester, Bakay Nándor alapítása Móraváros és Rókus határán, a helybeli, elsősorban móravárosi kézműves hagyományokból kibontakozó Szegedi Kenderfonó Gyár (1877), amelyet főképp Bakay-gyárnak, röviden Bakaynak a neveztek. 

Kápolna és plébánia

Szegeden 1738 és 1741 között hatalmas pestisjárvány pusztított. A túlélők megfogadták, hogy három kápolnát építenek, melyek közül az egyik az 1790-ben átadott volt. Ezt az akkoriban még lakatlan területen, a város szélén állítottak fel. A híveket a Dömötör-templom lelkészei gondozták, a szentmisét a Kálvária-kápolnában mondták. Így jött létre a „Szegedi Kálvária”. Az 1879-es árvíz a Kálváriát is megsemmisítette, de a szegediek az 1800-as évek végére helyreállították a kápolnát – eredeti helyétől a mai Bólyai utca mellől távolabb –, amely szebb lett, mint elődje volt.

A II. világháborúban az épület megsérült. A háború után a helyreállítására nem is gondoltak, 1968-ban a stációkat „kiverték”, a kápolnát elbontották, a dombot eltüntették, helyére benzinkút került. 

A móravárosi plébániát – kiszakadva a belvárosi plébániából – önálló lelkészségként 1931-ben alapították. A mai Szent Kereszt Felmagasztalása Templomot 1932–33-ban építették. A II. Vatikáni Zsinat (1962–65) után Szegeden itt állítottak először szembemiséző oltárt. Nyolcvan centiméter átmérőjű nagyharangját 1928-ban öntötték a Harangművek Rt. Pesterzsébeti gyárában, orgonáját 1943-ban az Angster gyár építette. 

A névadó Móra család

A névadó Móra családból Szeged első főbírája Móra Ferenc volt 1660-'61 között, majd Móra Balázs 1669-'70-ig, aki 1676-ban ismét betöltötte a tisztséget, akinek cölöpökkel védett nemesi kúriája Móraváros területen állt. Érdekesség, hogy a Móra család nem csak Móraváros névadója lett, hanem Mórahalomé is, ugyanis azon a területen helyezkedtek el a család földjei. A helyet már a XVIII. században is „Móra halmának” nevezték.