24 a 48-ból. Március idusán

24 a 48-ból. Március idusán

„Hős Szeged, úrnak választott népe!
A szabadság új Debrecene!
Te a magyar nemzetnek Rómája!
A szabadság Velencéje, Te!
Van-e véred, mely mint ár omoljon?
Kard...mely egy világgal harcoljon?!”

Ezekkel a sorokkal üdvözölték városunk hősiességét a szabadságharc idején országszerte. Hiszen amikor ’48. március 17-én a nemzeti színű zászlóval fellobogózott Pannónia gőzös utasai a Tiszán Szegedre érkeztek a forradalmi események hírével, a 12 ponttal és a Nemzeti dallal, az 53 ezer lelkes város kitörő örömmel fogadta őket. A városháza és a templomok előtt, no meg a vendéglőkben is a lelkesedés, az igaz hazafiságból fakadó tenni akarás vágya dobogtatta meg a szegedi szíveket.

Szeged földrajzi helyzetéből adódóan a fenyegető vész 1848-ban is délről érkezett – akárcsak napjainkban, amikor az illegális migráció kihívásaival kell szembenéznünk. A város polgársága tudta, hogy a helyes döntés, ha segíti a felelős magyar kormány politikáját az ország határainak, kultúrájának és szuverenitásának megvédésében: Szeged anyagiakkal és nemzetőrök kiállításával erején felül támogatta a kormány honvédő politikáját.

Egy hónap leforgása alatt már mintegy 6400 nemzetőr jelentkezett a hon védelmében – jóval több, mint ami a város méretéből következett volna. És a szám még tovább nőtt. Ahogyan Fodor István ügyvéd fogalmazott 1848 májusában, „Szeged népe régóta megérti a kor szavát, de azt igévé tenni csak most lehetett”, vagyis a forradalom megtermékenyítő napjaiban. Nem csoda hát, ha a Szegedre látogató Kossuth Lajos 1848. október 6-án így köszönt el a szegediektől: „A legszívesebb hálával veszek búcsút e lelkes Várostól, melynek ezereit esküdni hallám, hogy megmenti a hazát minden gondtól”.

Az 1848-49-es időszakban – a harcokban vagy amikor Magyarországnak új fővárosra volt szüksége – Szeged és népe, Kossuth nemzetének büszkesége készen állt, hogy áldozatot hozzon a hazaért, haladásért és nemzeti függetlenségért. Az események sodrában, ha kellett, életét kockáztatva, és a megtorlások során sem tagadva meg mindazt, amiben hitt, amiért küzdött, amiért az utókor sosem lehet eléggé hálás. A huszonévesen sikeres diétai követként, majd élete delén az első felelős kormány minisztereként és élete végén Szeged országgyűlési képviselőjeként is a hazát szolgáló Klauzál Gábornak; a halál torkából 1849-ben épp csak hogy megmenekülő Osztrovszky József országgyűlési képviselőnek, kormánybiztosnak, későbbi polgármesternek; Dáni Ferenc tanácsnoknak, nemzetőr századosnak, későbbi országgyűlési képviselőnknek és főispánunknak vagy épp Számwald (Stahel) Gyula főhadnagynak, későbbi amerikai tábornoknak, valamint a megannyi szegedi polgárnak, neves és névtelen hősnek soha nem szűnő tisztelet jár az utókor részéről.

Mindannyiukat a hazaszeretet, az ország és városuk fölemelése motiválta. Hisszük és tudjuk, hogy ez a város ma is többre hivatott a díszburkolatnál, az üres ígéreteknél és a szemfényvesztésnél. A mai szegediek is tenni akarnak, és ha lehetőségük adódik és engedik nekik, ma, a mindennapjaik során tesznek is szerette városunkért, a jövőjükért, a hazánkért. 

Szeged polgárainak haza iránti elszántsága 176 éve is közismert volt. Ahogyan Kossuth fogalmazott: „Miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdult keblemben a hit, hogy e haza, lépjen bár a pokollal szövetségre ellene az ármány, mentve lesz”, hiszen, mint mondotta, „bízom a magyarok Istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében”.

Sokszor nem értékeljük eléggé azokat a vívmányokat, melyekért 176 évvel ezelőtt, és az azóta eltelt időszakban is nagyon sokszor komoly áldozatot hoztak, s gyakran életüket adták a nemzet legjavához tartozó honfitársaink: előbb a márciusi ifjak, a szegedi honfiak, a nemzetőrök és honvédek, utóbb a szegedi fiatalok és a pesti srácok.

Ők nem kicsik mertek lenni, ők nem mondtak nemet magyar nemzettársainkra, és nem akartak egyidejűleg identitásunkra, nyelvünkre, keresztény hitünkre veszélyt jelentő tömegeket Magyarországra telepíteni, de nem is cselekedtek hazánk érdekei ellen külföldön. Ők patrióták voltak, és nem a pillanatnak játszottak.

Eleink hősiességéhez akkor lehetünk méltók, akkor lehetünk 2024-ben igaz hazafiak, ha ma sem engedünk a 48-ból, nem engedünk a szegedi polgári tradíciókból, a lokálpatrióta, egyszersmind nemzeti politika támogatásából, ha a felelős magyar kormány mellett végre olyan városvezetést választunk, amely közös jövőnk érdekében cselekszik majd, mindig a szegedi polgárok javára. 

Haág Zalán