Kicsi utcában, pici műhely, kirakatában gigantikus szegedi papucs piroslik. Bent a bőr és a cipőkrém illata vegyül, a hangos kopácsolás arról árulkodik, komoly munka folyik a színfalak mögött. Sallay Tiborral a kézzel készített cipőkről és a szakmában eltöltött harminc évről beszélgettünk.
Magas férfi toppan be a műhely ajtaján. Néhány perce még egy óriási szegedi papucsot hozott, hogy a továbbiakban a bőrből készült klasszikusok és a több évtizedes „múzeumi” darabok széfjeként szolgáló üvegvitrin tetején díszelegjen. Most azonban két, ránézésre fiatal hölgynek készített lábbelit tart a kezében, arcán széles mosoly. „Ki akarták dobni, de nem hagytam” – nyújtja át büszkén a cipésznek, aki már szemsarokból megítéli, a kék bársonnyal borított „páratlan páros” bizony nem mesterember munkája. Kicsit csalódottan, de a férfi távozik.
Sallay Tibor
tisztázza, a talprész buktatta le a topánt. A török hódoltság idejéig visszavezethető papucstörténelem szerint a felsőrészt fordított varrással öltötték a talp visszájára, orrészét pedig főként virágokkal, pipacsmintával, a 20. századtól már szalaggal és bojtokkal cifrázták. A hozott pár egy silányabb minőségű utánzata volt csupán a szögedi papucsnak. „Valójában szabó akartam lenni, miután az édesapám is ezt a szakmát űzte és láttam az otthon készült munkáit. Egyébként is szeretem a kézműves dolgokat, viszont apám nem rajongott annyira az ötletemért, így hát elküldött esztergályosnak. Kitanultam a szakmát, de a sors úgy hozta, hogy mégiscsak szabó lettem, egy ideig pedig apám mellett dolgoztam. Öt év szabóság után elkezdtem a cipővel foglalkozni, már harminc éve ezt csinálom.” És milyen jól tette, hogy az öltözék alapját biztosító cipészmesterséget választotta. Már az 1980-as években 15 főt foglalkoztató üzemük volt, az ország szinte minden cipőboltjában lehetett kapni a Sallay-minőségből. „Akkor még nem tombolt ez a távol-keleti cipődömping, amikor ez Magyarországa is betódult, átálltunk a kézzel varrott technikára” – emlékezett vissza.
Mialatt a múltról beszélgetünk, lázasan dolgozik. Bocskort készít, kérésre. Egyelőre csak az alapja van meg, éppen akkor fűzi bele a láb megtartójaként szolgáló pántokat. „Amit egy gép is meg tud csinálni, az nem olyan minőség” – kezdett bele, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Mint mondta, minden, amit gyorsan készítettek el, legalább olyan gyorsan tönkre is megy. A kézzel varrott cipő viszont első osztályú anyagokkal készül, a „két fonal is egymással szembe szemben vezetik, ráadásul egy fele akkora átmérőjű lyukon át, mint maga a tű. Egy kézzel készült cipő akár 10-20 évig is bírja a strapát” – avatott be a kulisszatitkokba. A handmade cipő tehát a lábbelik Rolls Royce-a. Ez a hasonlat az árakban is helytálló, egy minőségi, kézzel készült cipőre bizony rá kell áldoznunk egy jó havi magyar fizetést, egy amolyan diplomás minimálbért mindenképp. De mi a helyzet a nőkkel, akik a hétköznapi cipőtől kezdve az alkalmin át a színházasig mindenből betáraznak, ráadásul (természetesen!) a ruha színéhez igazítva a repertoárt? Összemosolyognak feleségével,
Sallayné Csikós Zsuzsanna
is éppen a műhelyben intézi a cég ügyeit. „Esetükben kicsit más a helyzet, számukra kényelmi megoldás, hogy olcsón lehet kapni mindenféle fazonú és színű cipőből. Ugyanakkor vannak olyan hölgyek, akik szívesen áldoznak a kézzel készültre, főleg, akiknek probléma van a lábával. Legutóbb betoppant ide egy többfős lánycsoport, mindannyian balerinacipőt hordtak. Megkérdeztem tőlük, hogy szokott-e fájni a sarkuk. Talán egy kivételével mindegyikük igennel válaszolt. A cipőre mindenképp kell a sarok, hogy ne a láb tartsa a cipőt, hanem a cipő az embert.” Nem is kell olyan távolra tekintenünk az időben, körülbelül 50-60 évvel ezelőtt még mindenki cipésznél, méretre készítette a lábbelijét, a budapesti kis utcákban gyakorlatilag minden sarkon suszterbe botlott az ember. „Van itt nekünk egy, az 1920-as években készült cipőnk” – mutatott a tükrös kisasztal irányába Sallay, majd leemelt két feketét a polcról. Üvegvitrinek ajtajai nyíltak, felfedve ezzel a divatkorszakokat bemutató mini múzeumot, köztük egy, talán máig az egyik leghíresebb darabot: a Budapest fazont. „Már a monarchia idején a fővárosi és az osztrák cipészek rivalizálásából a budapestiek kerültek ki győztesen, ha cipőről volt szó. A Budapest fazon az egész világban ismert, barnában és feketében készült leggyakrabban, ismertetőjele, hogy emelt az orra, így a lábujjak is könnyen elférnek. Ha németek rendelnek nálunk, akkor tízből kilencen ilyet kérnek.”
Az világos, hogy az ilyesfajta mesterségek apáról fiúra, legalábbis generációról generációra szállnak. Így került a kaptafa közelébe az ifjabb Sallay is. Dániel még az utolsók között volt, aki iskolában (is) elsajátíthatta a szakma fogásait, ugyanakkor nem volt kérdéses, hogy a divattal foglalkozó család sarja követi e felmenői útját. „Sajnos hiányos az utánpótlás, már jó tíz éve nincs rendes szakképzés az országban. A fiam egy egészen más stílust képvisel, mint én. Ő is, mint minden fiatal szereti az újdonságokat, azonban idővel az ember rájön, hogy a zene atyja a blues” – fűzte hozzá Sallay Tibor. A cipész csinál magának cipőt? „Nagyon ritkán” – jön a válasz, majd a valahonnan a műhelyből a felesége is kiszólt: „és a feleségének sem”.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.