Hiszitek vagy sem: az ajándékozás öröm

Gyerekeknek történő ajándékvásárlás esetén egyetlen princípium vezet: semmi értelmeset, semmi hasznosat, mindent, amire vágynának, de az előző két kizáró ok miatt meg nem kaphatnak.

Az agyonzsúfolt bevásárlóközpont önműködő ajtaja a szemem előtt egyenként nyelte el a vásárlásra ösztökélt polgárokat. A nyugalom- és pénztárcagyilkos húsevő szörnyeteg szájak felé tartottam én magam is, lélekben már feltétlenül felkészülve a két hangulatgyilkos jelenségre: a neonfényre és a fülledtségre. Amíg első ízben sikerült úrrá lennem a fotocellás ajtóhoz kötődő fóbiámon, addig a bejutásra alkalmas önműködő sorompó már rám csukódott, mert képtelen voltam koncentrálni a fémszerkezet működésére. Odabent egy elsápadt és eltorzult arcú eladóval találtam magam szembe, akit az ájulás határára kényszerített rosszulléte. Rögvest odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mi a probléma, hívhatok-e szaksegítséget. Kiderült, hogy a szíve időnként rakoncátlankodik, a probléma ismert, így most is csak az elmúlására vár. Engem egy cseppent sem nyugtatott meg a válasza, de nem engedte meg, hogy mentőt hívjak, így mindenféle ürügyet lelve próbáltam a közelében maradni; ez nem kifejezetten a hatékony vásárlás ismérve, tekintve, hogy az árucikkek beszerzéséhez bizonyos logika alapján állandó jelleggel masírozni kell az üzlet széltében és hosszában. Végül már amikorra az utolsó ránc is elsimult meggyötört tekintete fölül, és egy könnyed mosoly jelent meg az arcán, elhagytam a háromméteres körzetét. Egy alapos sóhaj kíséretében megpróbáltam belehelyezkedni egy hároméves és egy tizenkét éves lányka szerepébe, ami korántsem olyan könnyű egy kellőképpen átdolgozott nap után, úgy, hogy a két említett lánykát még csak nem is ismerem. Nos, ez egy kedves ismerősöm által szervezett, szintén cipős doboz méretű partizánakció, ami romániai, magyar nyelvű nehezebb sorsú fiatalok között fog landolni. Gyerekeknek történő ajándékvásárlás esetén egyetlen princípium vezet: semmi értelmeset, semmi hasznosat, mindent, amire vágynának, de az előző két kizáró ok miatt meg nem kaphatnak. Talán minden felnőtt számára visszaidézhető gyermekkorából a vágyott ajándék, amit az „inkább valami hasznos holmit” kiábrándító valósága söpört végül el. Olyan jól emlékszem erre a szívfájdító történetre, ami nem velem esett meg, de akár velem is megeshetett volna. Két még pirinyó lánykát édesapjuk felültett a konyhaasztalra, egy már hűvösbe hajló őszi napon édesanyjukkal összenézve az édesapa ellenmondást nem tűrő hangon ennyit mondott: „Akkor Te is kapsz egy Mackót, és Te is kapsz egy Mackót.” Mindkét lány apukája mutatóujját figyelve, repeső, örömteli szívvel nyugtázta, hogy a váratlan végzet a kikerülhetetlen csapás helyett áldást mért ki rájuk. „Jó!!!” – nyugtázta a nagyobbik. Várakozással megtelt lelkükben, képzeletükben már önfeledt örömmel szorították magukhoz az áhított bársonyos plüss prémet, aminek gazdája életre szóló barátsággal és hűséggel fogja megajándékozni őket. Eljött hát a várva várt nagy nap, a pillanat, ahol a Mackó végre soha nem engedi majd el apró tenyerüket. Ugyanakkor a plüss Mackó helyett meleg tréningalsók kerültek csak a bevásárlószatyorba, tehát mackók, de kizárólag csak így: kis betűvel. Hiszen a beosztó családfő szeme előtt egyedül az lebegett, hogy a leányok fizikai szükséglete legyen betöltve, de a plüss Mackóra megformált lelki igény fel sem merült. Örök sebet ejtett a kiábrándulás ezeken a kis szíveken, amik magukba zárták a csalódás ízét. Ilyen ízt én egy kislány számára sem készítek elő. Nem állítom, hogy játszi könnyedséggel lesz belőlünk hároméves, sem azt, hogy olyan egyszerű egy tizenkét éves kamaszlánnyá átalakulni, aki eddigre már megfellebbezhetetlenül tudja, mit akar nemcsak a fa alá, de úgy általában véve az élettől. Mégis azt állítom, törekedhetünk arra, hogy meglássuk mások szükségleteit fizikai igényeiken túl. Hiszen a fentiekben leírt gondolatokban is ezt szerettem volna megosztani, lehet az egy számunkra idegen eladó, egy számunka idegen gyermek, mint ahogy számomra mind az eladó, mind pedig a gyermekek idegenek, hisz nem ismerem őket, mégis láthatunk akár a szívünkkel is. A mi nyelvünkön azt mondjuk: jól csak a szívével lát az ember. Én úgy hiszem, kizárólag Isten vezetésével láthatok jól, ha az ő szeretetével van telve a szívem, így saját gondolataim és érzéseim nem torzíthatják el a valóságot, mások szükségleteire nézve sem. Kedves Olvasók! Kívánom, hogy az ünnepi készülődés ne fásultan, ne cinikusan, ne undorral, ne hátrálva, hanem szeretetben teljen, legkevésbé sem önmagunkra gondolva!