Több mint 700 kilométer megtett út után, pénteken délután a Mórahalom mellett található széksóstói iskolánál pihent meg az a 23 kerékpáros, aki a Székely Tour nemzetközi karaván keretében Radóczról indult és szombaton, Bonyhádon ér célba. A bicajosok között nem kis meglepetésemre Kecskés István egykori magyar szós újságíróbarátomat fedezem fel – közel 20 éve nem találkoztunk –, mellette ott teker Dani Zoltán nyugalmazott ezredes, akinek a neve bejárta a világot, hiszen Szerbia 1999-es NATO-bombázása idején ő lőtte le az amerikai hadsereg csodafegyverét és büszkeséget, a láthatatlan „lopakodót”, és ott izzad derekasan a drótszamarasok között Szabó József, a vajdasági Mezőgazdasági Fejlesztési Alap igazgatója is. Pista barátomtól, az egyik leglelkesebb, minden eddigi utazáson részt vevő tagtól megtudtam, a túra ötlete 2003-ban született, amikor az aldunai székelyek megemlékeztek odatelepülésük 125. évfordulójáról. A székelykevei TINET Ifjúsági Klub magára vállalta a szervezést, igazi amatőrökből álló csapatot hozott össze, akik 18 napos erdélyi túrán vettek részt. Az eseményből hagyomány lett, azóta minden évben, más-más útirány kijelölésével megrendezik. Sajnos a bicajosok száma közben vészesen fogyott, a mostani csapatban is a székelykeveieken kívül van egy amerikai, három román bringás és többen jöttek Belgrádból, Smederevóból, Keveváráról, Nagybecskerekről. Az eredeti terv szerint a bonyhádiak meg a vajdaságiak is indítottak volna 20-20 fős csapatot, de a magyarországi fél, amely úgy kapcsolódott be az akcióba, hogy ott is élnek bukovinai székelyek, egyetlen merész vállalkozót nem tudott beszervezni. Amatőrök a nyeregben
Barátom elmondja, napi 100-130 kilométert tekertek, s 58 éves kora ellenére – noha többször is megfogadta, nem indul újra – egészen jól bírta az iramot. 2003-ban úgy került a csapatba, hogy nem volt elég jelentkező. „Teljesen amatőr vagyok” – mentegetőzik Pista –,„évente egyszer szedem le a bringát a padlásról, s indulok útnak. Ha én kibírom, más is kibírja.” Aztán halkan elárulja, azért nem teljesen gyerekjáték a dolog, hiszen hegyeken, hágókon keresztül vezet az út, kétszer keltek át a Kárpátokon, nem volt éppen gyaloggalopp az egyhetes túra. Szerencsére senkivel sem történt komolyabb baj, leszámítva a kisebb kellemetlenségeket, defekteket. A beszélgetésbe bekapcsolódik Dani Zoltán háborús hős, a túra egyik szervezője, aki már a jövő évi útvonal tervein gondolkodik. Megtudjuk, hogy az eddigi utazások üde színfoltja volt egy 73 éves bácsi, aki minden kiránduláson részt vett, s tavaly filmet is készítettek róla. Két napra rá, hogy hazaértek az idős urat infarktus érte, majd hamarosan még egy. Az orvosok figyelmeztették, befejezheti a biciklizést, felejtse el. Az öreg mégis nyeregbe pattant, 20 kilométert tekert, majd leszédült és meghalt. Gyászhirdetése úgy jelent meg, hogy a megszokott csillag vagy kereszt helyén egy kerékpár szerepelt. Érdekes figura volt, nagyon hiányzik. Nem véletlenül mondják: pattanj nyeregbe 10 napra, és megismersz mindenkit. Az ezredes és a „lopakodó”
Az ezredes imád fiatalok között lenni, ezért vállalja évről évre a nem kis fáradsággal járó feladatot. Az elmondottak után talán érthető, hogy bennünket is a „lopakodó” lelövésének története érdekelt. A többiek megsúgják, kérjük, mutassa meg mobiltelefonja képernyőjét. Megteszi. A képernyővédő kép a lelőtt repülőgép fotója. Zoltán dicsekvés nélkül beszél a haditettről, nem csinált belőle sem akkor, sem most nagy ügyet. Úgy van vele, csak a dolgát végezte. Vissza a túrához. Megtudjuk, mindenki számára a legnehezebb szakasz nem a hegyekben volt, hanem a síkságon, a határ mentén. Fent tiszta a levegő, harapni lehet, oxigéndús, míg lent, a sík vidék tele van porral, büdös kipufogógázokkal. Az utak is rosszabbak hazafele haladva, így a társaság a vége felé már alaposan elfáradt, kikészült. Ami kárpótolja őket: felejthetetlen élményként él mindegyikükben az öt falu, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva meglátogatása, az ősi székely templomok, melyeket ma már ortodoxok használnak. Azon a vidéken már 1940 óta nem él magyar ember, a temetők viszont még őrzik az ősök emlékét. Ott megállt az idő, Románia legelmaradottabb részei közé tartozik ez a vidék. Alkalmuk volt megcsodálni Józseffalván, Geréb Péter plébánosnál Székely András faóráját, melyet azelőtt készített a mester, mielőtt megtörtént volna a székelyek kirajzása. Ilyen óra még csak egy van a budapesti Iparművészeti Múzeumban. Útjuk során mindenhol kedvesen, szívélyesen fogadták a kis csapatot és ők is biztonságban érezték magukat hosszú útjuk során. A túra célja tulajdonképpen egyszerű és nemes: összehozni a kettészakadt székelyeket, jobban megismerni egymást, mindenhova elvinni a barátság, a tolerancia és a szeretet eszméjét. Kihívás ez az út
Szabó József második mandátumát tölti a mezőgazdasági alap igazgatói székében. Másodszor vesz részt a túrán, rá is kérdeztünk a szemöldöke felett éktelenkedő vágás eredetére. „Tegnap leestem a felső ágyról, fejre” – meséli a szabadságát biciklizéssel töltő igazgató. „Mindig is érdekelt, 50 éves koromra mennyit bírok ki. Kihívást, abszolút kihívást jelent számomra az út.” Szabó úr év közben nem bringázik, csak egyszer, ilyenkor. Sajnálja, hogy nincs több fiatal a csapatban, mert gyönyörű tájakon mennek keresztül, sok mindent látnak, megtapasztalnak, szoros barátságok szövődnek az út során. Dani Irén szintén az alapítók közé tartozik. Szerinte is nagyon jó a csapat, jól megbarátkoztak fiatalok, idősebbek egyaránt. Annak ellenére, hogy meglehetősen heterogén társaságról van szó, különböző nyelveken beszélnek, különböző helyekről jöttek, mégis kiválóan megértik egymást. „Utunk során egy főesperes meg is állapította, érzi a pozitív energiánkat, hogy a szeretet nyelvét beszéljük. Függetlenül attól, melyik országból származunk, mindenhol otthon érezzük magunkat, számunkra nem léteznek határok, mesterséges akadályok” – fogalmazza meg a többség gondolatait is Irén.