(N)évfordulós naptárunk segítségével kedves Olvasóink mindig tájékozottak lehetnek a „napi történelemből”.
1678-ban ezen a napon született Antonio Lucio Vivaldi (1678. március 4., Velence – 1741. július 28., Bécs) az olasz barokk egyik legkiemelkedőbb és legtermékenyebb zeneszerzője, korának nagy hegedűvirtuóza.
Vivaldi édesapja (Giovanni Battista Vivaldi) Velencében mint borbély, illetve hegedűművész működött. Kilenc gyermeke közül Antonio született legkorábban, egyes feltételezések szerint egy földrengés közben. Antonio már fiatalon is igen tehetségesnek mutatkozott a hegedülés terén, és hamarosan apját helyettesítette a zenekarban. 1700-ban diakónussá, 1703-ban pedig pappá szentelték. Egyéves szolgálat után valószínűleg a hajszíne miatt Il Prete Rossónak (vörös papnak) nevezték el. 1704-től egészségügyi okokra (valószínűleg asztmára) hivatkozva nem mutatott be többé misét, bár papi jogaival továbbra is élt. Egy ideig Fülöp herceg, lombardiai helytartó udvari karmestereként szolgált Mantovában. 1714-től Velencében működött, mint a Szent Márk kápolna szólóhegedűse. Kortársai mint operaszerzőt ismerték, 1739-ig 38 operáját adták elő olasz színpadokon. A hegedűversenymű forma végleges kialakítása is az ő nevéhez fűződik, meghatározta a tételek számát és jellegét (gyors–lassú–gyors). Legismertebb műve Le Quattro Stagioni (A négy évszak), amelyben minden évszak egy-egy háromtételes, önálló versenymű. 1740-ben nem tisztázott okokból – talán népszerűsége gyors hanyatlása miatt – elhagyta Velencét, és Bécsben telepedett le. Valószínűleg abban reménykedett, hogy a császár majd munkát kínál neki az udvarnál. 1740 októberében azonban Károly váratlanul belehalt egy gombamérgezésbe. Vele haltak Vivaldi udvari zenészi álmai is. Vivaldi helyzetében jelentős hanyatlás állt be azóta, hogy zenéje Velence dicsőségének számított. Ekkorra már csak egy elfeledett zeneszerző volt egy idegen városban, pénz nélkül. Nagyon sokáig senki nem tudta, hogy mikor, hol vagy miben halt meg. 1938-ban azonban napvilágra került egy bécsi elhalálozási nyilvántartás, amelyből kiderült, hogy Vivaldi „belső gyulladásba” halt bele, és 1741. július 28-án temették el. Koldusszegényen halt meg. Jeltelen sírja fölött ma Bécs egyik forgalmas útja halad át. 1832. március 4-én halt meg Jean-François Champollion (Figeac, Franciaország, 1790. december 23. – 1832. március 4.) francia klasszikafilológus, orientalista, az egyiptológia tudományának megalapítója, az ókori egyiptomi hieroglif írás megfejtője.Elődei Champollion 1822-ben a rosette-i kő egyes részeit lefordította, és bebizonyította, hogy az óegyiptomi nyelv hasonlított a kopt nyelvhez, és hogy írásrendszere fonetikus és ideografikus jelek kombinációja. Champollion a család hetedik gyermekeként született, ebből kettő már az ő születése előtt meghalt. 16 éves korára már tucatnyi nyelvet ismert, és a Grenoble-i Akadémián a kopt nyelvről tartott előadást. 20 éves korára a következő nyelveken beszélt: latin, görög, héber, arab, szír, káldeus, amhara, szanszkrit, avesztáni, pahlavi, perzsa és kínai, anyanyelvén, a francián kívül. A keleti nyelvek iránti érdeklődésének, különösen kopt nyelvismeretének köszönhetően megbízták az akkor felfedezett rosette-i kő megfejtésével. 1822–1824 között csak ezzel a feladattal foglalkozott. 1824-es munkája, a Précis du système hiéroglyphique egy új tudománynak, az egyiptológiának vetette meg az alapjait. Egyiptom iránti érdeklődése Napóleon 1798–1801 közötti egyiptomi hadjárataival kezdődött. Később a Collège de France egyiptológiaprofesszorává nevezték ki. 1827-ben Ippolito Rosellini, akit az olasz egyiptológia megalapítójának tekintenek, Párizsba ment egy évre, hogy elmélyítse ismereteit a Champollion által javasolt kódmegfejtési módszerben. A két nyelvész elhatározta, expedíciót szerveznek Egyiptomba, hogy megerősítsék a felfedezések érvényességét. A Champollion vezette kutatóút, melyben barátja és első tanítványa, Rossellini volt a segítségére, később a francia-toszkán expedíció néven vált ismertté. Egyiptomban a Níluson felfelé hajózva hatalmas mennyiségű emlékművet és feliratot vizsgáltak meg. Az expedícióról és annak eredményeiről az 1845-ben kiadott Monuments de l'Egypte et de la Nubie című könyv tudósított. Az expedíciónak sajnos szakszerűtlenségből következő károkozást is fel lehet róni (talán azért, mert Champollion nem volt régész). Ezek közül megemlíthető az az eset, amikor tönkretették a Királyok völgyében I. Széthi sírját, ahonnan a tanulmányozás közben eltávolítottak két nagyméretű képet, melyek egymás tükörképei voltak. A képek jelenleg a Louvre-ban és a firenzei múzeum gyűjteményében találhatók. Kimerülten a fizikai munkától, Champollion szívszélhűdésben halt meg 1832-ben, 41 éves korában. A Père Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra. 1852-ben ezen a napon halt meg Nyikolaj Vasziljevics Gogol (Szorocsinci, 1809. március 20. – Moszkva, 1852. március 4.) ukrán származású orosz író. Az orosz irodalom klasszikusa, az orosz széppróza és drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja.Ukrán nemesi családban született. Nyikolaj Gogol kezdetben egy poltavai iskolába járt, majd kilencéves öccse halála után, 1821-ben Nyezsin város liceumába íratták be, ahol hét évig tanult. Az iskolai színielőadásokon kitűnt komikumra hajló előadói tehetségével, részt vett a diákfolyóirat készítésében; szépirodalmi műveket is írt, ezek azonban nem maradtak fenn. Az unalmas ukrajnai kisvárosi élet és az iskola egyre fojtóbb kötöttségei után végre ajánlólevéllel zsebében a fővárosba utazhatott. Lényegében Szentpéterváron kezdődött el és teljesedett ki írói munkássága. Első novellája (még név nélkül) 1830 elején jelent meg egy ismert folyóiratban, és az év folyamán különböző álneveken néhány további novelláját is kiadták. 1831 májusában megismerkedett Puskinnal, akit régóta csodált, és aki segítette írói kibontakozását. Első novellagyűjteménye, az Esték egy gyikanykai tanyán első kötete 1831 őszén, második kötete a következő év tavaszán jelent meg. Gogol ekkorra már a főváros irodalmi életének ismert és elfogadott alakja lett. Mindenütt jelentős íróként fogadták, műveiből tartott felolvasásaival, humorával, parodizáló tehetségével rendre elismerést aratott. Németországba, majd Svájcba utazott, onnan ősszel Párizsba érkezett. 1837 februárjában ott kapta a hírt Puskin haláláról, ami nagyon érzékenyen érintette; a következő hónapban elhagyta a francia fővárost és Rómában telepedett le. Így kezdődött az a csaknem 12 év, melyet – két oroszországi látogatását leszámítva – országokat, városokat, házigazdákat váltogatva hazájától távol töltött. Sokat utazott, színházakba, múzeumokba járt, hónapokon át arisztokrata családoknál vendégeskedett. Közben cikkeket, tanulmányokat írt, otthoni ismerőseivel intenzív levelezést folytatott, elsősorban azonban főműve, a Holt lelkek elkészítésén dolgozott. A regény első kötetét, melynek ő maga a „poéma” műfaji megjelölést adta, közel hat évi munka után, 1841 nyarán fejezte be és ekkor hazautazott. Gogol vonzódása a fantasztikum iránt a pétervári elbeszélésekben is változatlan, ám a fantasztikus elemek szerepe a korábbi novellákhoz képest megváltozott: a valóság minél árnyaltabb bemutatását szolgálják. Az orr elejétől kezdve teljesen abszurd történet. Hőse, Kovaljov is érdektelenségbe ütközik, amikor megkísérli, hogy arcáról eltűnt és önálló életre kelt orrát, „amit a fantasztikus világban elvesztett, a valóságban visszaszerezze. A köpönyegben éppen fordított a helyzet: az Akakij Akakijevics természetes halálával végződő, teljesen reális történet váratlanul átlendül az irrealitás világába és egy kísértethistóriával ér véget. Prózai művein kívül Gogol néhány rövidebb lélegzetű színdarabja mellett egy ötfelvonásos színpadi művet is írt. Lényegében ő teremtette meg az orosz irodalomban a vígjáték műfaját. Drámai főműve, A revizor nemcsak az orosz-, hanem a világirodalom legismertebb komédiái közé tartozik. Dosztojevszkijnek tulajdonítják a kijelentést: „Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk ki”. Nem tudni, Dosztojevszkij valóban mondott-e ilyet, de Gogol hatása az orosz irodalom nagy íróegyéniségeire nyilvánvaló. 
