Bőgődísz a töltés lábánál

A hét képe rovatunkban érdekes, elgondolkodtató fotókhoz kapcsolódó gondolatainkat olvashatják. Ezúttal egy kedves olvasónk hívta fel figyelmünket a Felső Tisza-part új díszére, amely egyfajta mementó is: ha mindenki csak a saját portájára varázsol egy kis csodát, azzal egész Szeged is gazdagodik.

A Tiszán úgynevezett bőgőshajók halásztak egykor. A halászok a folyó vizéből – miután hagyták leülepedni a homokot – főzték a halászlevet. Szép idők voltak ezek? Nem tudni, valószínű épp úgy aggódtak az apák gyermekeikért, szűkös esztendőkön számoltak, tették, vették a garast, mint most. Akad-e kecsege, harcsa a hálóba, lesz-e vasárnap halpaprikás? Megőrizni a múltból egy szeletet, nem több, mint egy jelkép, szobor, emlék… Voltunk egykor, s leszünk majd, s mindig, ugyanúgy. Ugyanúgy? A gyökértől a törzsön át a virágig. És amikor az árvíz előttről megmaradt egykori halászházak mai lakója minden érdek nélkül, elismerést nem várva, önnön erejéből s pénzéből felállítja a bőgőshajó orrdíszét portája elé, nemcsak egy műemléket alkot, hanem megmutatja a mai városi politikától szabdalt, épített értékeinket a tőke oltárán is feláldozó hatalmasoknak, hogy nem számítotok. És ilyenkor mindegy, hogy ki vagyok, miféle, az én apró csodám most már a város dísze. Messze az érdekektől, a haszontól, a sumák csörgéstől. Ezért most a SZEGEDma.hu nevében is megköszönöm a névtelen polgárnak, ott a Széchenyi-gimnázium mellett, hogy szobrot állított. Megnyilatkozott az érdek nélküli ember alkotása a városért, és bár nem szólt – csak egy dátumot írt: 2009 – de mégis a bőgő pengése egy ritmus hullámait küldte talpunk alá: ha tenne mindenki csak épp ennyit a maga portáján – csöndben, elismerést nem várva –, akkor Szegednek fénye apró pislákolások egységében, másként ragyogna…