Marad a távolság, és a mondatok

A hét fotója rovatunkban érdekes, elgondolkodtató képekhez kapcsolódó rövid gondolatainkat olvashatják.

Mindig van valami felemelő abban, mikor a halálról írhatok... Ez az előbbi mondat egyébként épp olyan mély-ironikus, mint mikor nagyapámról - aki a szerveshulladék-megsemmisítő környékén lakott -, miután levágták az egyik lábát, ezt írtam: „...mikor a gangon ül és a krematórium nagy kéményeinek füstjét bámulja, mindig arra gondol, hogy ő fél lábbal már a menyben van." Egy tanatológiai (a halállal foglalkozó interdiszciplináris tudomány neve) előadáson

Csejtei Dezső,

a Szegedi Tudományegyetem filozófiai tanszékének oktatója beszélt többek között azokról a társadalmi, gazdasági, politikai okokról is, ami miatt a 21. században olyan távolságba kerültünk az elmúlástól, hogy egy nagyon messziről jött lény, miután megismerné gondoldásunkat, viselkedésünket, és végre hazatérhetne a Marsra, azt mondhatná parancsnokának: jelentem, a Föld nevű bolygón mindenki halhatatlan. (Abban az esetben mindenképp, ha a fogyasztói társadalom nagybecsű államaiban tett körutazást.) A szemináriumon szinte végig az okok mentén kerültek felszínre az újabb kérdések. Itt tehát sem időm, sem helyem nincs, hogy akár így az elmúlás évszakának közeledtével végigszánkázzak nagy korok és évszázadok túlvilági hagyományain. Ezért itt nekem csak a távolság maradt. Az érzés. Amúgy a billentyűk mögött sem jókedvemből ülök most. Hanem mert senki sem beszélte meg velem annak idején, hogy mi van a halál után, vagy az élet után... vagyis a halál előtt...ö ... élet előtt. Na látják! Ez a kérdés ilyen komoly problémaként hagyott nyomott lelkecskémben, így hát pennát ragadtam anno. Bár ne tettem volna, de most már teljesen mindegy, van ez a távolság, és a maradnak néha azok a mondatok, amelyek most is. Egyszer éppen egy Frittmann-hétfőre tekertem biciklimmel a Templomkert felé, amikor egy villanásra a lelkembe szakadt egy olyan kép, amely úgy meggyűrte aztán hosszú órákig szívem, hogy még a kékfrankosnak is meggyűlt a baja a vasalással. A régi Centrum oldalában egy mentősfiú térdelt egy babakocsi mellett. Az alig egyéves korú kislány szelíden pislogott. A mentősön látszott, hogy mondana valamit, de nem tud, talán arra gondol, hogy milyen szerencse, hogy ilyen nyugodt most a gyermek. A mentőautóban az orvos letakarja az idős embert, és telefonál. Nem tudom, hogy a halottaskocsit hívta-e, vagy a nagyapa mobiljából kikeresett gyermekeket értesíti, hogy az apjuk meghalt, miközben az unokáját vitte le a szokásos esti sétára. A gyerek jól van. Amikor mint egy filmet végiggondoltam tekerés közben a történetet, az előzményeket, a kislány mosolyát, ahogy megáll a kocsi, és a tompa puffanást... elmondhatatlanul fájt. Könnyek szöktek a szemembe. És ahogy ezt a képet néztem, nem tudom, miért, de egyből arra gondoltam, hogy a sírok közt valahol ott szaladgál a kislány, és a nagymamája épp férjének mesél, csak eszébe jutott, hogy a virágot ott a gránitcserépben még meg sem locsolta.