Bodó Richárd így kötötte el apja autóját gyerekként

Újra remek formában játszik Bodó Richárd, az OTP Bank-Pick Szeged és a magyar kézilabda-válogatott balátlövője, akivel most a Nemzeti Sport beszélgetett,  többek között a szegedi klasszis gyerekkoráról, Bánhidi Bencével való barátságáról és visszatérő kiváló formájáról is.

Kétszázhárom centire nőtt. Gyerekként is magas volt? A tornasor élén állt?
– Mindig magasnak számítottam, de régen vékony voltam, aminek az volt az oka, hogy nagyon hirtelen nőttem meg.

Ilyen adottságokkal nem akartak lecsapni önre más sportágból?
– Mátészalkán, ahol felnőttem, nem volt sok sportolási lehetőség. A város keleten, Nyíregyházától ötvenöt kilométerre fekszik, kissé távol esik mindentől. Az általános iskolánkban adódott lehetőség, le lehetett menni kézilabdázni, és aki tudott, élt vele, többek között én is. Az edzésen együtt játszottak fiú és lányok, ilyen iskola utáni egy-másfél órás labdázgatás volt.

Szófogadó gyerek volt?
– Nagyon zsivány, rossz gyerek, de jó értelemben. Eleven voltam, mindent megcsináltam, amit meg lehetett. Nagyon szerettem a szabadban lenni, állandóan a kertünkben játszottam, amely tele volt gyümölcsfákkal. Ott tanultam meg tízévesen autót vezetni, apa kocsijával. És a nagybátyámmal sokat jártunk horgászni.

Édesapja mit szólt hozzá, hogy elkötötte az autót?
– Emlékszem, tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor a kereszt­anyámat felhívta egy rendőr ismerőse, hogy látja apám kocsiját a városban, de azt is, hogy a kis Ricsi ül elöl és ő vezeti. Na, anyu rögtön hívott telefonon, nem is köszönt, csak rám parancsolt, hogy azonnal menjek haza, mert tudja, hogy éppen autót vezetek. Sunyiban mentem el, és csak később mertem elmondani apának, de felelevenítette, hogy gyerekként ő is megcsinálta ezt, úgyhogy nem haragudott rám annyira. A karácsonyi vacsoránál a mai napig felvetődik a sztori, és jókat nevetünk rajta.

Bánhidi Bencével a mai napig jó barátok. Hogyan lettek azok?
-Bencéről akkor hallottam először, amikor György Laci bácsi elment Tatabányáról, és mondta nekem viccesen, hogy ott már nem is kellenék neki, mert talált egy „új Bodót”, aki ráadásul hasonlít is rám, és nagyobb is, mint én. Aztán egyszer elmentünk szórakozni Győrbe, ott volt Bence, és úgy üdvözölt, hogy „Szevasz, Ricsi, én vagyok a kis Bodó!” Így találkoztunk először. Szegeden a mai napig sokan kevernek össze minket, pedig szerintem nem is hasonlítunk egymáshoz annyira. Aztán a felnőttválogatottba is nagyjából együtt kerültünk be, összebarátkoztunk, utána elmentem a meccseire is, én még láttam őt az NB I-ben balátlövőként játszani! Emlékszem, 2016-ban egyszerre keresett meg minket a Szeged, a válogatottnál Balogh Zsoltit kérdeztük, hogy szerinte jó döntés lenne-e odaigazolni, mire mondta, hogy persze, ne is gondolkozzunk a válaszon. És valóban az volt, már itt vagyunk kilenc éve.

– Külföldön nem akarta magát kipróbálni? Lett volna rá lehetősége? 
 Igen, de nagyon szeretem Magyarországot, és nem is volt olyan külföldi ajánlatom, amire azt mondtam volna, hogy ugorjunk neki. Francia és német klubok kerestek meg, de nem éreztem, hogy nekem való lenne, egyik sem adta volna meg azt a pluszt, amiért érdemes lett volna elmenni.

– Ebben az idényben nagyon jól játszik. Mi változott a leginkább?
 A taktika is és az új edző, Michael Apelgren edzései is. Pastor óriási hangsúlyt fektetett a taktikára, olyan volt neki egy meccs, mint egy sakkjátszma, most viszont több a fizikai rész. Más a rendszer, nehezebb videón kielemezni minket, mert nem jelekkel kommunikálunk, hanem beszélünk, amit sokkal nehezebb kiismerni az ellenfeleknek. Ez nekem óriási különbség, és jónak tartom, mert a csapat kicsit titokzatosabb, veszélyesebb lett tőle, nehezebben kiszámítható. Apelgren pedig néha olyan, mintha játékos lenne, a mai napig velünk edz, hihetetlenül meg tudja húzni a labdát, és sokkal nyugodtabb, megérti, ha valakinek rossz napja van vagy hibázott, és próbál segíteni. Kisebb a stressz rajtunk. Az érkezése előtt azt gondoltam Apelgrenről, hogy biztos tipikus svéd edző, akinek az a lényeg, hogy fuss és legyél erős, de mivel játszott Spanyolországban is, jól ismeri a spanyol receptet. A kettőt vegyíti, és rengeteget készül, néha edzésre olyan piros szemmel jön a kialvatlanságtól, mintha egész éjjel hegesztett volna. Szokta is mondani, hogy bocsi, srácok, sokat videóztam… Nagyon felkészült edző, és úgy érzem, gyorsan megtaláltuk vele a közös hangot.

– Ön miben változott leginkább az elmúlt években?
 Nyilván óriási változás, hogy családom van, de szerintem ugyanolyan bolondos és vicces vagyok, mint korábban. A feleségem biztos jobban ki tudná fejteni…

– Azt, mondjuk, tényleg nem tudom elképzelni, hogy szigorú apa lenne.
 Pedig két véglet van: sokáig nagyon kedves vagyok, majd hirtelen robbanok. Sokszor elmondom a gyerekeimnek, Bencének és Pankának, hogy ezt és ezt nem lehet, aztán ha harmadszorra sincs változás… Egyébként sokat játszom velük, focizunk a Tisza-parton, vagy játszótérre, játszóházba megyünk, szóval sok a közös program, igyekszem kihasználni az időt, amit velük tölthetek.

A teljes interjú ITT olvasható.