Szegedről Rióba kerékpárral – dél-amerikai túrájuk után már Tokiót tervezik Bozsó Istvánék + FOTÓK

A Katolikus Ház aulájában tartott élménybeszámolót kalandos kerékpártúrájáról Bozsó István, Czimbalmos Zsolt és Makra Csaba, akik több mint háromezer kilométert tekertek Dél-Amerikában a nyáron, hogy végül eljussanak a riói olimpiai játékokra.

Úgy hozta az élet, hogy

Bozsó István

1992-ben nem vehetett részt a paralimpiai játékokon Barcelonában, ezért elhatározta, hogy dacból nekivág Szegedről kerékpárral Európának, és célba veszi a katalán fővárost. Hóna alá csapta középiskolai földrajzi atlaszát, és nyakába vette a világot. Azóta további hat olimpiai helyszínre tekert el, és az évek során társasága is akadt ezekhez az izgalmas túrákhoz. Idén nyáron a háromfős társaság Buenos Airesből indult el az ötkarikás játékok helyszínére kerékpárral, és huszonkilenc nap leforgása alatt 3017 kilométert kerekezve érkeztek meg végcéljukhoz augusztusban. Erről a fantasztikus utazásról tartottak élménybeszámolót csütörtök délután a Katolikus Ház aulájában, ahol a jelenlévő közönség megannyi érdekes történetet hallgathatott meg első kézből. Az eseményen az utazás során elkészült rengeteg fotóból is válogattak Makra Csabáék, amelyeket nagy szeretettel mutattak meg a publikumnak. Amióta hazajöttek, folyamatosan emésztgetik a fantasztikus élményt, ahogy ők mondják, szellemileg nagyon jóllaktak ezzel a túrával, és idő kell ahhoz, hogy feldolgozzák. A trió a 2004-es athéni olimpia óta tart együtt minden ötkarikás játékra, és 2013 januárjában vetették fel először, hogy célba veszik a brazíliai játékokat is. Soha nem edzenek ezekre az utakra külön fizikailag, ugyanis a mindennapi életben mindhárman rendszeresen sportolnak, járnak futni, így lényegében csak megfelelő edzettségi szinten kell tartaniuk magukat a négyévenkénti bevetésre. Egy ilyen kaland természetesen rengeteg szervezőmunkával jár együtt, meg kell tervezni logisztikailag, anyagilag, és természetesen annak is utána kell járni, milyen útvonalakon tudnak egyik helyről a másikra eljutni. Ahogy

Makra Csaba

mondja, minden útvonal más, mindegyiknél mások a nehézségek, a kihívások, különböző dolgokra kell előre felkészülni. A csapat Budapestről repülővel indult Buenos Airesbe júliusban, s már az Argentínába való érkezésükkor rögtön változtatni kellett az útitervükön. Ezeket a változásokat azonban mindig az élet írja. Hiába élünk olyan világban, ahol a kezünkben van az internet, ezzel együtt minden ország és város térképe, hónapokkal, évekkel előre megtervezni mindent egy másik kontinensen szinte lehetetlen úgy, hogy aztán minden úgy is alakuljon. Sokan féltették őket természetesen az utazás előtt, hiszen számos hír kering szerte a világon a dél-amerikai országok biztonságát illetően. Az urak el is árulták, hogy bizony nem merték a drágább kamerákat, laptopokat magukkal vinni, ugyanakkor ezek alapvető elemei az úti csomagnak. Bozsó István elmondta, hogy amikor 92-ben nekivágott Barcelonának, az még az őskor volt, arra célozva, hogy se mobiltelefon, se internet nem segítette őt az útján, ahhoz képest ma már az újkorban kerékpározhat azzal, hogy gyakorlatilag bárhol belebotlik az ember wi-fi-be, még Dél-Amerikában is. A családdal, barátokkal is többnyire így tartották a hosszú út alatt a kalandorok a kapcsolatot. Van még valami, ami nem változott az első túra óta.

Ahogy arról portálunk is beszámolt

, a trió a Dóm térről kezdte meg utazását, ahol a szegedi dóm plébánosa áldotta meg őket. Ahogy Bozsó István fogalmaz, neki kell egy ilyenfajta lelki töltés a hatalmas út előtt, hogy nekik közben tényleg csak arra kelljen gondolni, hogy tekerjenek, tudva azt, hogy valaki vigyáz rájuk. Egy ilyen hosszú kaland esetén elkerülhetetlenek a problémák, ám ahogy az olimpiai biciklitúrák ötletgazdája mondja, ő éppen ezt szereti az egészben, hogy a gondok jönnek, de éppen ilyen gyorsan mindig találnak rájuk megoldást is. Elsősorban tehát nem a végcél a lényeges, hanem maga az utazás. Ezúttal az első probléma már a Dél-Amerikába érkezés előtt felbukkant, ugyanis a New York-i repülőtéren két és fél óra várakozás helyett másfél napot kellett eltölteniük, majd Argentínába háromnapos késéssel érkeztek meg a kerékpárok, ráadásul elég rossz állapotban. A másik hátráltató tényező, amivel meg kellett küzdeniük a kerékpártúra elején, az időjárás volt, ugyanis napközben csupán 10-12 fokot mutatott a hőmérő, éjjel pedig fagypont közeli hőmérsékletben kellett aludniuk a sátrakban. Július Argentínában a leghidegebb hónapok egyiket, ugyanis ott akkor ér véget a tél. A túra során Buenos Airesből északnak tartottak, majd Brazíliában keletnek vették az irányt, és az óceán partján jutottak el Rio de Janeiróba. Mindeközben átkeltek Uruguayon is, ahol olyan szakaszokon kerékpározhattak, amely elmondásuk szerint csupán annyiban különbözik a Hortobágytól, hogy vannak pálmafák, és hidegebb van. A csapat egyébként minden nap 100-120 kilométert tekert, reggel nyolctól nagyjából délután öt óráig, ezután következett a mindennapos szálláskeresés, ami, ahogy mondják, nem mindig ment könnyen. Sokszor be kellett jelentkezniük a helyi rendőrségnél, aludtak erdőben, városközpontban, sőt éjjel-nappali benzinkúton is. Az útitervet úgy alakították ki, hogy mindenképpen útba essen az Iguazú-vízesés, mert ezt a természeti jelenséget mindenképpen látni szerették volna. A kalandorok azt is elmondták, hogy útjuk során bárkivel találkoztak, mindenki rendkívül segítőkészen viszonyult hozzájuk. Az utolsó, körülbelül 700 méteres szakasz előtt – amely a legkeményebbnek tűnt – szervizbe adták a kerékpárokat, ahol másfél órán keresztül dolgoztak rajtuk a helyiek, majd a tulajdonos minden költséget magára vállalt. Mint később kiderült, azért, mert ő a csapatával az Egyesült Államokat biciklizte keresztül, és tudja milyen érzés, ha segítenek az úton lévőknek. Ez az utolsó szakasz volt egyébként a legszebb a három kalandor szerint, bár a legnehezebben kerékpározható is, mivel folyamatosan fel és le kellett tekerni. Az útvonal cseppet sem volt veszélytelen, gyakran kellett autópályán biciklizniük – ami itthon elképzelhetetlen lenne –, és nem ritkán kerülgették őket hatalmas kamionok, ami azért valljuk be, elég ijesztő élmény. Különösen akkor, ha minden kamion dudál ahogy elhalad a kerékpározó mellett.

Czimbalmos Zsolt

egyébként elárulta, hogy ott ez kötelező a kamionosoknak, nem azért tülkölnek, mert zavarja őket a kerékpáros forgalom, hanem mert kötelező ilyen módon jelezniük védtelenebb utazótársaik felé. A csapat sikeresen teljesített kitűzött célját, és augusztus 13-án megérkeztek Rio de Janeiróba, ahol nyolc napot töltöttek el, kilátogattak többek között a brazil-magyar vízilabdameccsre, megnézték

Olasz Anna

hosszútávúszót, de voltak triatlonon, sőt amikor megérkeztek a városba, rögtön az egyik gyaloglóverseny kellős közepébe csöppentek. Elmondásuk szerint körülbelül Riótól száz kilométerre már lehetett érezni az olimpia közelségét, viszont ahogy Makra Csaba mondja, Brazília távolabb eső, szegényebb részein úgy tűnt, mintha azt sem tudnák, hogy az ország éppen egy globális sporteseménynek ad otthont. Hogy Tokiót is célba veszik-e majd kerékpárral, arról egyelőre még korai lenne beszélni, mindenesetre a lehetőség nem zárható ki, sőt Czimbalmos Zsolt azt is elárulta, hogy a földgömbjén már nézegeti az ázsiai kontinenst. Amennyiben eljutnak a 2020-as olimpiára, úgy remélhetőleg ismét megosztják majd élményeiket a közönséggel, hiszen a képekkel és a kalandokkal a publikum is kicsit átélhette, milyen érzés keresztül bringázni Dél-Amerikán.