Hölgyválasz: A nacionalizmus tavaszi szellője

Ahogy a március 15-i ünnepségen fújta a kabátomat a tavasz szellője, és figyeltem a templomdomb tövében sorakozó lázas ifjakat, akiket nem a forradalom heve fűtött át, hanem a szereplés okozta lámpaláz, úgy megfogalmazódott bennem a kérdés: miben gyökerezik a magyarságtudat?

A sebtében, de rendkívül gondosan felállított színpadról, a valamikori pergő események rekonstruálásában már hangzott is a lelkesítő, sokak által ismert jelmondat: „Menjünk, foglaljuk le a sajtót!” Olyannyira beleéltem magam a múltidézés forrongó hangulatába, hogy én is hangosan kimondtam: „Menjünk!” A tömegben mellettem álló békésen ünneplő közönség tagjai felém fordulva kutatták arcomon vélhető normalitásom hiányát. Kegyelem révén nem döntöttem gonosz, cinikus hajlamom mellett, ezért egyszerűen, barátságosan, szeretettel mosolyogtam rájuk. Ekkorra már keresgéltem gondolataimban identitásunk talapzatait, köztük a nációnk iránti elkötelezettség kérdését, mert egy olyan ember számára, aki nemzetek feletti módon van elkötelezve egy nem látható személy felé, még érdekesebb kérdéseket vet fel a magyarságtudat. Figyeltem a lánglelkű ifjúságot, és azt találgattam, hogy hovatartozásuk kérdésében, vajon milyen sorrendiséget élvezhet a tény, hogy magyarnak születtek. Vajon nemzeti hovatartozásukat áldásként, vagy szégyenként élik-e meg? Vajon a felnőtt, önmagát intellektuális erőként aposztrofáló társadalmi szegmensen kívül, - aki a nemzeti büszkeség tudatát mintegy kötelességként éli meg, még ha a „kötelesség” szóval soha nem is merné illetni –, az egyszeri ember gondol-e bármit arról, hogy ő magyarnak született? Hisz mindazok, akik nem a fatalizmus, a vak véletlen játékaként értékelik a helyet, ahova születtek, a helyet ahol felnőnek, az anyanyelvet, amit beszélnek, akkor okkal feltételezhető, hogy valamiféle érzelemi alapú álláspont is van a szívükben az ország iránt. Önvizsgálat révén kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést, - tekintve, hogy hitem alapján nekem bizony imában kell tartanom a mindenkori országvezetést is -, hogy mikor fűtött engem igazán önzetlen szeretetet Magyarország iránt? Természetesen úgy hittem külföldön. Sohasem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor egy, az óceánon túlról származó, Franciaországban letelepedett ismerősöm egy kellemes napsütötte délután rám nézett, az innen oly távoli város egy kávézójának teraszán, majd egy mosollyal közölte: „Két nacionalistával találkoztam eddig életemben. Egy katalánnal és veled.” – ilyen egyszerűen. Akkor kénytelen voltam beismerni, hogy az eltelt hónapokban valahányszor előkerült a szülőhazám, én folyvást csak szuperlatívuszokban beszéltem róla: hogy a magyar nyelv szépsége, hogy a tudomány, hogy az ételek, hogy a vendégszeretet, hogy a lányok szépsége…! Be kell látnom, hogy ez minden, csak nem önzetlen szeretet. Jobbára a saját csoport némely pozitív tulajdonságának torzító nagyítása. Az kétségtelen, hogy olyan szaporán vert a szívem, mint egy izgatott kiskamasznak, amikor visszatértem országunkba, de mindez még nem nevezhető önmagában hazaszeretetnek, hisz a gondolataimban egy másik országgal szemben határoztam meg az országot ahol születtem. Vajon valóban akkor szeretheti valaki az otthonát teljes szívvel, ha valamivel, vagy valakivel szemben kell definiálnia önmagát és nemzetiségét? Szeretném azt mondani, hogy nem, de mégis az látható, hogy igen. Gyakran pusztán szélsőségekben gyökerezik a többség által kikiáltott hazaszeretet: egy függetlenségre irányuló forradalmi lelkesedés, vagy egy végletes nacionalizmus formájában, ami csak a régmúlt fájó sebeit képes emlegetni. Ha a szeretet, valóban azt is jelenti, hogy nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem örül a más bajának, nem rója fel a rosszat, akkor kétségtelen, hogy nem szabad valamivel, vagy valakivel szemben meghatározni egy nemzeti hovatartozást. Így az egyszerű hétköznapok sodrában, szeretni egy nemzetet, nekem nem jelenthet mást, minthogy imáimban hordozom az országot, annak lakóit, és vezetését. Ennél a pontnál mégsem állhatunk meg. Igen a szeretet, nem egyszerű fogalom. Az igazi szeretet elmegy odáig, hogy a vélt vagy valós ellenség szeretetére szólít fel. Ha valaki azt mondja, hogy ő szereti a hazáját, akkor én azt kérdezném meg tőle, először, hogy találkozott-e már valaha a valós szeretet formájával? Őszintén azt kívánnám elsőként: hogy a magyarságtudatunk ebben gyökerezzen. Így kaphat értelmet, hogy magyarnak születtünk. Mindezt természetesen nem egy túlzóan romantikus filantróp írja, a legkevésbé sem, csak egy kegyelemben élő keresztény, aki történetesen magyarnak született, nem véletlenül. Kedves Olvasók! Kényes témáról, könnyed stílusban írni: közel lehetetlen vállalkozás. Megpróbáltam. Szeretettel kívánok mindenkinek egy szép hetet!