Hova futnak lépteink?

Egy szőke fürtös lányka apró lépteit figyeltem a zöld gyeppel határolt strandon, ahol a három évének eltökélt szökkenéseivel szeretett volna apától anyáig futni.

Anya már várta, de a törölközőbe bugyolált kis lurkó erősen célt tévesztett, néhány méterrel az anyai, ölelő karoktól srégen indult útjának a tündér, és egy másik leterített pokróchoz iparkodott, vacogó kis szájacskákkal. Anya legnagyobb elképedésére kislánya enyhén zavart arcocskával kezdte el magyarázni az idegen piknik tulajdonosainak a távolról kivehetetlen mondandóját. Mint utóbb kiderült a tündérke az alá a fa alá igyekezett sebtében, ahol szülők jellemzően leterítik a kockás pokrócot, és ahonnan érdemes betájolni a gyerekmedence zsibongó szegletének minden egyes pontját. Ám ezúttal a zöldellő gyep zsebkendőnyi területe már foglalt volt, ugyanakkor a picinyke törölközőbe bugyolált manót, a szokás hatalmától vezérelve mégis abba az irányba vitte tovább a lépte, azt gondolván, hogy útja végén anya várja majd. A tévedés ellenére nem a kétségbeesés krokodilkönnyei buggyantak elő, hanem a könnyed tanácstalanság még selypítős szavacskái tolmácsolták az értetlenséget a békésen falatozó fürdőruhás családnak, akik teljes elképedéssel hallgatták a textíliába csomagolt hercegnő érvelését. Anya végül megmentette eltévedt lánykáját, aki tágra nyílt szemmel magyarázta tovább három évének teljes értetlenségét, ’hát ha egyszer ott szoktunk lenni, akkor hogyhogy nem most ott?’ Ha most őszintén belenézek a saját lelkembe, még néha így a felnőtt létben is olykor elmerengek a ’hogyhogy nem most ott?’ kérdésen, amit a csöpp lány olyan bölcsen és megrendíthetetlenül tett fel. Néhány nappal ezt megelőzően az este fülledt levegőjében kormányoztam a benzinkút felé autómat, hogy megtankoljak. A szürkületbe burkolózott üzemanyag állomáson csak az én kocsim árválkodott, fáradt szemem már kereste a pontot ahova néhány pillanat erejéig nyugton bámulhat, amíg a kattanást jelző hang nem figyelmeztet, hogy a tank megtelt. Merengő léptekkel némileg szorongva közelítettem meg a fotocellás ajtót, mert még továbbra is erős kihívást jelentenek számomra, a liftekkel, a forgóajtókkal, és természetesen a mozgó lépcsőkkel karöltve. Legyőzve ezt a közel lehetetlennek tűnő akadályt, a két kutas közül az egyik már javában győzködte az idő közben két főre duzzadt vendégkör másik felét. A győzködés tárgya egy promóciós bicska volt, amit a fiatal hölgy mindenféleképpen meg akart szerezni, mert a kisfiának épp olyanra lett volna szüksége, mint amilyen az apukájának volt. Ezt teljes mértékben átéreztük, még én magam is önkéntelenül bólogattam, hogy másmilyen, az nem felelhet meg. Ekkor váratlanul megfordult a hölgy, és szemben találtam magam a valamikor gimnáziumi filozófia tanárommal. Egymásra nevettünk, ahogy felismertük egymásban a valamikori diákot, és a valamikori tanárt. Egykori osztályunk jelentős hányada nem szerette a filozófiát, leszámítva engem, akit mindig mérhetetlen vágy fogott el a létkérdések felett való végeláthatatlan elmélkedésre, amit jobbára saját nyers cinizmusom szakított csak félbe. Most örömmel üdvözölhettem újra a szívemnek annyira kedves tantárgy egy méltó képviselőjét. Eddig mit sem sejtett, mérhetetlen nagyságú hiúságom egy legyezőjét találta meg első szavaiban: „Nóra Te mit sem változtál az eltelt tíz év alatt.” Igyekeztem volna előállni valami szemérmesen szerény visszautasítással, de nyilván végül nem volt rá erőm. Ahogy már elbúcsúztunk, eszembe jutott, hogy a legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy ilyen fantasztikus tíz év vár rám az érettségi után. ’Hogy hogy nem most ott vagyok’, ahova soha nem hittem, hogy egy nap eljuthatok. Kedves Olvasók! Néha egészen más irányba futnak lépteink semmint azt egykoron gondolnánk. Ez alkalommal is örömmel veszem gondolataikat, várom soraikat.