Volt egy ősz az életemben, amiben a november első napja nem a halálról és az afölött érezhető haragról és fájdalomról szólt.
A szívemnek legkedvesebb évszak semmihez sem fogható égetett falevél illata, amit még megelőz a bordó, vörös és lila színekben pompázó farengetegek sora, nekem nem az elmúlás ideje. A nap a nyár végére narancsos kosztümöt ölt, és a sárgulni készülő levelek halkan zizegik a forró évszak enyhülését. Volt mégis egy ősz, amikor a fagyra már éhes novemberi hónap legelső napján egy kolosszeum tetején napfürdőztem egy másik országban eltöltött élet egy darabkájában. Jó barátommal sétáltunk az utcákon és a középkori templomokból a harangzúgással együtt kiáradó feketébe öltözött tömegek jelenléte oly annyira furcsának hatott magyar szívemnek a kellemes melegben, hogy akaratlanul is eszembe jutottak az itthoni didergős temető látogatások, amikor friss virágot helyezünk el, és mécsest gyújtunk. Nekem ott, abban a mediterrán országban nem voltak halottaim, de még élő családtagjaim sem. A kellemes melegben fürdő utcák kanyargó sorában megpillantottam a legszebb parkot, amit valaha láttam, az előterében a franciák és spanyolok által szeretett pétanque játékát űzték őszülő halántékkal annak mesterei. Ügyes kézmozdulattal pörgették meg a levegőben a fémgolyókat, hogy minél közelebb kerülhessenek a dobás révén az őrszem szerű pici golyóhoz. Olyan jól esett a park zöldellő gyepén elnyújtózni és az örökzöld színben pompázó, számomra egzotikus növények sorát szemlélve a szegedi fák, otthonos, hideg kopárságára gondolni, ami valahogy mégis felmelegítette a lelkemet. Mindig szerettem az ismeretlen kultúrákat, és mindig szerettem az idegen nyelvek adta kihívást, amiben igyekeznem kellett a gondolataimat és érzéseimet kellő árnyaltsággal megfogalmazni. Holott egy igazi külföldi életben talán az első, legszükségesebb szavak egy bevásárláskor, mint a „szemeteszsák”, vagy a „fogpiszkáló”, legkevésbé sem a romantikus árnyaltságukról ismertek. Hunyorogva láttam, hogy a lemenőben lévő nap már csalókább sugarakat szór, lassan indulóban, visszatekintve a játékosokra, még megállapítottam magamban, hogy az idős nénik és bácsik épp olyanok, mint odahaza: valamivel több az idejük. Néhány nappal később egy kora reggeli órán sietve kaptam fel albérletem kulcsát és már késésben rohantam kifelé a bejárati ajtón, amikor az albérletemhez tartozó két duci sziámi cica egyike elégedett nyávogásokat hallatva büszkén állt meg előttem. Valami ösztönös érzéstől vezérelve a Zaza névre hallgató fehér és vörös színben pompázó állathoz sohasem beszéltem magyarul, mert úgy gondoltam, hogy a francia macska franciául ért, bár magyarul többször a tudtára adtam, hogy menthetetlenül kutya párti vagyok. Nem volt mindig surlódásmentes a kapcsolatunk, ezzel ő maga is tisztában volt, de most párás, büszke tekintetét rám emelve üzente, hogy ez alkalommal nem fogok benne csalódni. A következő lépésnél már számomra is nyilvánvalóvá vált magabiztos fellépésének oka. A küszöbnél kiterített kövér mediterrán egér egy jottányit sem emlékeztetett a csontsovány magyar cincogikra. A zsákmánya irányába nem töltött el a hálaérzet, még akkor sem, ha Zaza rendületlenül várta a rajongásomat, így késésében lévén, kénytelen voltam az egér ügyet a tulajra testálni. A villamos felé iparkodva eszembe ötlöttek a gyermekkori emlékeim nagymamám házából, ahol csoportos unokakönyörgéseket tartottunk, hogy a kamrában becserkészett egerek ne kerüljenek kivégzésre. Olykor sikerrel jártak tüntetéseink, olykor nem. Ahogy felléptem a villamos peronra és teleszívtam a tüdőmet a tenger felől érkező sós levegő semmihez sem fogható üdítő fuvallatával, egy motoszkáló árnyra lettem figyelmes. A peron szegletében megpillantottam egy duci egeret, ami ez alkalommal még csak tetszhalottnak sem volt nevezhető. Eleven eltökéltséggel birkózott meg a száradt bagett darabkával, nem zavartatta magát, tulajdonképpen nem érdekelte a magányos nőalak jelenléte. Annál jobban a csikorgó villamos érkezése, ami páni szerű félelembe kergette, képtelen volt döntést hozni a fölött az egzisztenciális kérdés fölött, hogy az irháját vagy a pékárut mentse. A túlméretezett bagett darab sehogy sem akart illeszkedni a menekülési útvonal szűk járatába, bármerről is próbálta tuszkolni, végül föladta nagyszerű zsákmányát és menekülőre fogta. Közben már mosolyogva léptem fel a korai óra közel néptelen villamosára, tudva, hogy bárhol is legyek, a legkedvesebb évszakom mit sem változik: ősz, az Isten áldása. Kedves Olvasók! Ezzel a rövidke írással kívánok Önöknek újabb, elérkező évszakunkban feledhetetlen napokat, itt leszek Önökkel, és várom gondolataikat, cserébe én is megosztom a sajátjaimat. Legyen nevetéssel, vagy akár szórakozott mosollyal csípősen fűszerezett hetük!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.