Rúzs

Hús-vér fejezetek

Hús-vér fejezetek

2011. május 4., szerda
Hús-vér fejezetek

Ha az életünk egy könyv lenne, suhanó lapokkal, ami fölé odahajolhatnánk megszagolni, hogy árasztja-e a régi könyvek meghitt illatát, akkor most elmondhatnám, egy régi fejezet végére értem, és lehet, egy új fejezet kezdetén állok. Megálltam hétfőn egy ódon épület közepén, és feltettem magamban a kérdést: mikor volt az a pillanat, amikor már tudtam, én, amíg élek, másokon szeretnék segíteni. Mikor lett abból a makacs, cinikus, lelke mélyén zárkózott, intellektuálisan pöffeszkedő nőszemélyből egy empátiára, megértésre és valóságos szeretetre törekvő leány?

Beálltam egy sorba, egy zsúfolt fénymásolószalonban, és hagytam, hogy megfogalmazódjon bennem: kimerültem, az elmúlt időszakban megittam az emberiség kávéfogyasztásának a felét, mert hittem és tudtam, hogy pszichológus leszek egy nap. Most még egy államvizsga és egy felvételi, még két év mesterszakon, az alapképzés után. Egyik pillanatról a másikra érthetetlen hiányérzetem támadt, ez a kellemetlen érzés csak tovább fokozódott, a szűk, diákokkal zsúfolt helyiségben. Villámként hasított belém a felismerés: eljöttem beköttetni a szakdolgozatomat, pusztán egyetlen dolgot felejtettem el magammal hozni: a szakdolgozatomat. Pedig kínszenvedéssel lektoráltattam tudományos gondolataimat, hisz a tudományos szövegezéseimben a diszgráfiám ugyanúgy üldöz, mint a hétköznapi gondolatiságomban. Munkámban némely tudományos alapelvről elírás révén, megállapítottam, hogy tulajdonképpen tudományos ’alaplevek’. Lektoráló segítségem sírva nevetett, mire közösen végigolvastuk, némely szónál elmagyarázta, hogy nem létezik; némely képzavarnál elmondta, hogy szürreális. Fennhangon felkiáltva a fénymásoló közepén nagyot dobbantottam lábammal: „Ez nem lehet igaz.” Megrezzentek a várakozók, egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem láthatják gondolataimat. Elrohantam szakdolgozatomért, idő szűkében bár, de sikeresen bekötötték. A hivatalos ügyintézés közben jellemzően elhagytam aktatáskámat, amiért vissza kellett rohannom, közben versenyt futottam az idővel, de végül nem ő győzött. Még ezen a napon elfelejtettem mindent, ami elfelejthető volt, és még ezen a napon kaptam megrázóan rossz hírt, amit már nem feledhetek. Fejezetek nyílnak és fejezetek véget érnek, ha az életünk valóban egy könyv lenne, elmondhatnánk, hogy egy olyan történet, ami éppúgy kecsegtet a nevetéssel, mint ahogy könnyeket is ígér. Mégis állítom, hogy amit megláthattunk a világosságban nappal, azt ne vonjuk kétségbe akkor sem, ha eljön az éjjel a maga sötétségével. Én megláttam egykoron, hogy lehetek másoknak támasza, vigasza, szeretete. Lehetek egy olyan ember, akiről valaha még álmodni sem mertem. Ha látják kedves Olvasók azt az embert a világosságban, akivé válhatnak, akkor ne engedjék, hogy a sötétség, a nehézségek, a kemény megpróbáltatások elültessék a kétséget, hogy léteznek lehetetlenek. Az állhatatosság kipróbált jellemet eredményez, az igaz emberségben pedig megmutatható a minden ember iránti szeretet. A körülmények hazudhatnak bármit, és az emberi logika rásütheti a bélyeget a szebbre és a jobbra, hogy lehetetlen, mégsem szabad csüggedni, vagy feladni azt, amit már egyszer megláthattunk a világosságban. Kedves Olvasók! Legyen ajándékká Önöknek minden egyes sorom, mert olyan szívvel adom.

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.