Az emberi kapcsolatok íz világa…

Halkan kopogott a zápor az esernyők kifeszített vásznain vasárnap este a borfesztivál korántsem zsúfolt helyszínén, a platánok időnként megrázták magukat, hogy a felgyülemlett vizet lerázzák magukról.

A kellemes hűvös szellő szántotta végig a pavilonsort a belváros szívében, a bor valóban ilyenkor eshet a legjobban, és ezt egyetlen jelenlevő sem vonta kétségbe. Kitartó gurmand kezek nyújtották üres poharaikat a borászok felé, az aromát, a színt megcsodálva kortyoltak és enyhe szemöldök felvonást követően elégedetten mosoly terült el arcukon. A szürkületben hunyorogva figyeltem a szél verte cégéreket, követtem a szokásos útvonalamat a cabernet sauvignon ösvényét, az ismert és szeretett kékszőlő zamatát, hogy aztán egy az egyik megállónál tanulmányozva a borlapot pihenésként egy deci pinot noirt, ’fekete fenyőt’ kérjek. A borász megdöbbenve rám nézett és fennhangon felkiáltott: „Íme, egy jó ízlésű nő!” Nem számítottam erre a váratlan fordulatra egy köszönömmel nyugtáztam, erre folytatta és elárulta az okát lelkes megnyilvánulásának: „Az egész este folyamán öt deci pinot noirt adtam el, és ebből négy decit hölgyek vittek el.” Így már bölcsebben nyugtázhattam fokozódó bámulatát a női nem iránt. Ám én már egészen máshol jártam gondolatban, emlékeim visszaröpítettek a bor és sajtok iskola padjába, vissza a Francia-középhegység borbirodalmába, vissza Montpellier-be, ahol minden csütörtök a nemzetközi főzésé volt. Valahány náció, és jó barát, akik külhoni munka és tanulmányok révén megismerkedhettünk, rendületlenül főztük a hazai ízeket egy idegen országba varázsolva az otthon illatát. A nemzeti konyha záró akkordjait, rendszerint francia módon zártuk, elengedhetetlen kellékekkel, az egyedi borok zamatával, a különleges sajtok íz világával, végül, de nem utolsó sorban egy kocka keserű csokoládéval. Soha nem felejtem el az estét, amikor magyar különlegességként hamisítatlan marhalábszár pörköltet főztem, egy jó barátnőm taxival segített átszállítani a vacsora helyszínére, ahol egy hatalmas konyha sokkal több vendég befogadására volt alkalmas. Krumpli hámozókkal felszerelkezve, és a hatalmas edénnyel az ölembe foglaltunk helyet a taxiban, ahol az arab sofőr némi udvariassági beszélgetést követen nem bírta tovább az íncsiklandó illatokat és mohó szavakkal kérdezte, hogy kuszkuszt főztem-e. Nevetve újságoltam, hogy magyar vagyok és nálunk a kuszkusz annyira nem nyerő, de a marhapörkölt feltétlenül az, már magyaráztam is, hogy pirospaprikával kell készíteni, ami igazi hungarikumnak számít. No és hát egyébként is a magyar konyha az magyar konyha, nincs olyan ország ahol arról nyitnék vitát, hogy valamely nemzet jobban főz, vitán felül állt, hogy íncsiklandó ételeink hosszú sorából kellett kiválasztanom aznap estére is egyéb nemzetek számára különleges magyar ételt. Azon az estén is rengeteget nevettünk, a spanyol bikafuttatás élményeket hallgattam, a Costa Rica-i lány hazai minden napjait, a madridi barátnőm élces humorát, a precíz német meglátásokat, a francia ironikus művészeti vitát, a pazarul terített asztal felett akarva akaratlanul is barátságok köttettek. Számíthattunk egymásra a jóban és a rosszban is, a honvágyban és az idegen ország újdonságának varázsában, költöztetésekben, a munka és tanulás nehézségeiben, a közlekedési sztrájkban, mindenben. Ebben eszköz volt a főzés, a közösen eltöltött vacsorák, ahol mindenki beszélhetett élményeiről, egy pohár finom bor mellett, a nemzeti ételek felett. Gondolatban visszatérve a jelenbe, újra itt voltam, a magyar borok ünnepén az otthonomban, ahol ugyanúgy mellettem állnak a magyar barátok a jóban és rosszban, az örömben és nehézségben, az ünnepben és bánatban is. Hisz barát az, aki idejét nem sajnálva a borús pillanatokban is koccint velünk egy pohár borral, közösen kinevetve azt, amin már csak sírni lehetne. Kedves Olvasók! Kívánom Önöknek, hogy a teendők sodrában ne feledkezzenek meg barátaikról, akik támogatják, bátorítják, és szeretik Önöket, koccintsanak egyet közösen az eltel évek hosszú sorára.