Emberi rejtélyek, őszinte megfejtések

Az ember nagy művész, végtelen kreativitással tudja leplezni érzéseit, és végtelen kreativitással sző talmi meséket az emberi megnyilvánulások mögé. Ha meglátunk egy könnyes tekintet, ha meghallunk egy kacagást, ha egy távolba révedező szempár melankóliájára figyelünk fel, nem tudhatjuk, mi rejlik a mimika, vagy az egyszerű érzéseket kifejező gesztusok mögött. Olykor úgy véljük, okkal és félelemmel rejtegetjük a valóságot, de az emberi élet amilyen rövid, olyan hosszú is. Ahhoz lehet elég hosszú, hogy régi talányok új köntösben megkaphassák az igazság világosságát.

Egy 55 éves borozós osztálytalálkozón derült fény egy valamikori rejtély valós tartalmára. Ezen a jó kedéllyel fűszerezett estén nyugalmazott tanítónők emlékeztek meg a tanítóképzőben közösen eltöltött éveikről.

Ilona

osztálytársuk ennyi idő elteltével vallott egy könnyes délelőttjéről. Az akkori fiatal hölgyek csak annyit láttak, hogy az igazgató hívatja

Icut

- akkor már végzős 18 éves lányok voltak -, majd Icu vörösre kisírt szemekkel tért vissza. Ők kérdezték, tudakolták okát, de Icu hajtatlan maradt, nem akart beszélni. Most kiderült végül a valamikori nagy talány, a kisírt két szem története. Akkortájt kötelező volt lövészetet tanulni a lányoknak is. Icu szorgos lövész volt, mi több, mutatós, dekoratív fiatal hölgyként felkeltette környezete érdeklődését. Így Icun bizony megakadt egy katonatiszt szeme, aki igen hevesen és ellenállhatatlanul csapta a szelet Icunak, aki nem mutatott partizán ellenállást, mert neki is szimpatikus volt a zubbonyos széptevő. Szerelemmé fajult a kapcsolat. A katonaembert áthelyezték Szegedről, ezért heves, szenvedélyes levelezés bontakozott ki a fiatalok között, ez érthető és szükségszerű is volt azidőtájt, hisz másként nem tarthatták volna fent bimbózó, szépreményű romantikus érzéseiket. A nyár tovaszökkent, a lövészet után ismét jött a kemény iskolapad, a végzős évvel, a diplomával, a jövőbeni tanító nemzedék legfiatalabb és leglelkesebb képviselőivel. Ám egy nap, a tanítás közepette Icut hívatta az igazgató. Belépve a szobába, az igazgatóval éppen szemben egy nagy pocakkal megáldott kismamát látott. Ekkor az igazgató leültette Icut az asszony melletti székre, majd egy egyszerű, de annál határozottabb kérdést intézett felé: „Ismeri ezt az asszonyt?”. Erre Icu őszintén felelvén mondhatta: „Nem.” Az igazgató nagy levegőt vett, majd egy papírlapot tartott Icu elé: „Ön írta ezt a levelet?”. A diáklány teljes ámulatára katona szerelmének írt szerelmeslevelét látta maga előtt, amit bár nem szégyellt, hisz Ő férjhez menni kívánt, de mégis értetlenül állt a meglepő tény előtt, hogy szigorú igazgatója őszinte vallomását tartja elé. „Igen, én írtam.” Ekkor az addig néma asszony a szomszéd széken éktelen haragra gerjedve követelte, hogy Ilonát azonnali hatállyal csapják ki az iskolából és ne engedjék záró vizsgát tenni. Ilona ártatlan, naiv lelke még ekkor sem értette, hogy miként kerülhetett szerelmes levele az iskola vezetőhöz, és a kismama vajon miért követelheti kicsapását. Majd az áramütés gyorsaságával ébredt rá, a valóságra: katona széptevője eltitkolta előle feleségét és születendő gyermekét. Ilona szíve pillanatok alatt apró darabokra tört, szeme megtelt könnyel, alig hallotta már a körülötte zajló eseményeket. Az igazgató visszaküldte az osztályba, ahol társai a kisírt szemeit látva szeretetteljesen kérdezgették, mi történt vele az igazgatói szobában. Ám Ilona 55 éven át szótlan maradt a történtekről, Ő is tanítónőként végzett társaival egyetemben, az igazgató nem tanácsolta el, engedte, hogy befejezze iskoláját. Kedves Olvasók! Nem tudhatjuk, hogy mit rejt egy könnyes tekintet, de ismerhetjük a tapintat és szeretet elengedhetetlen fogalmait. Gyakoroljuk mindkettőt a környezetünkben élők felé, mert a komoly rejtélyekre mindig fény derülhet, igazolva, hogy mind a szeretet, mind a tapintat nélkülözhetetlen erények.