Életre szóló leckéink

Egy kedves ismerősömet fuvaroztam az egyik vasárnap délelőtt, Szeged város lakóinak java még boldog félmosollyal az arcán aludt otthonában, gyér forgalom mellett beszélgettünk, ahogy szeltük az utcákat. Bekanyarodva a célállomáshoz egy integető rendőrt vettem észre, aki kétség kívül nekem integetett, de itt és most nem az volt a bölcs megoldás, hogy bájosan visszaintegetek a mozgó autóból, miközben megfelelő sebességgel továbbhaladok mellette.

Egy nagy, szívet szaggató sóhaj keretében levettem a gázpedálról a lábam, és óvatosan fékeztem, miközben gondolataimban folyamatosan cikáztak az alapvető kérdések. Gyorsan hajtottam? Több mint valószínű, hogy nem. Nem égett a fényszóróm? Hisz nem is kellett, hogy égjen. Egyirányú utcába hajtottam be rossz irányból? Talán nem. Elütöttem valakit? Kizárt. Biciklisták? Sehol. Műszakiztatás? Most volt. Mégis éreztem, ott, ahol szoktam a gyomromban és a halántékomban: ez itt nem egy hétköznapi közúti ellenőrzés. Lehúzódva megálltam az út szélénél, de ezt a műveletet sikerült olyan kínos precizitással végre hajtanom, hogy a megdöbbent rendőr előtt tíz méterrel álltam meg. A csodálkozástól először mozdulni sem bírt, én sem, hisz nem telt még el egy év azóta a bizonyos baleset óta. Mint valami lassított felvétel, úgy peregtek szemem előtt a kockák. A tavaly május, a forgalmas autópálya lehajtó szakasza, ahol egy busz fékezni kényszerült, a sofőr állítása szerint miattam. Én egy igazi, nagyvárosi álló kocsisorból benzinkúthoz igyekeztem lehajtani, miközben az erős lejtő szakaszon a forgalmi dugóban sávváltáskor a külső buszsávra kellett kitérnem a lekanyarodáshoz. Kitettem az indexet, körültekintő voltam és óvatos, de még így sem láttam meg a buszt, ami még időben fékezésre kényszerült, így elkerülhettük az ütközést. Megállva a benzinkútnál láttam, hogy egy busznyi feldühödött lincselés hangulatú utas száll le a járműről, köztük a sofőr, aki fenyegetőzve üvöltött rám: megsérült egy utas, ő ugyan nem viszi el érte a balhét. Ezt meghallva, átfurakodtam a tömegen, felküzdöttem magam a járműre a feldühödött sofőr és utasok között, akik legszívesebben megvertek volna, megláttam egy idősebb hölgy utast, aki félig fekvő, félig ülő helyzetben hevert a padlón. A fékezés pillanatában elesett és beverte a padlószegélybe a fejét, ömlött a vér mindenhol, végig a koszos buszpadlón. Odaférkőztem, és az ott állók heves tiltakozására, az elsősegély dobozból sebtében sebére ráhelyezett gézlapot felemeltem, és imádkoztam, hogy ne lássam azt, amit csekélyke anatómiai tudásom alapján látnom kellett volna. Nem láttam, és éreztem, ahogy egy egész szikla legördül a szívemről. A fejbőr sérült, a fejsérülés miatt pedig indokolt az a rengeteg vér. A hölgy eszméleténél volt, beszéltettem, néztem a látását. A mentő gyorsan kiérkezett, már vitték is kedves hölgyet összevarrni a sebet. Fél órán belül már csak azt érzékeltem, hogy egyenruhába öltözött nagydarab emberek egész csoportja veszi birtokba a területet, zajlott a helyszínelés. A nap pedig egyre égetőbb sugarakat küldött felénk, az egyik helyszínelő udvariasan megkért, hogy üljek be a kocsiba, hogy felvehesse a jegyzőkönyvet. Végül a hölgy néhány öltéssel átesett a baleseten, engem az eljárásban nem marasztaltak el súlyos mértékben. Napvilágra kerültek az enyhítő körülmények, mint utóbb kiderült, a sofőrrel együtt megoszlott a felelősségünk. Visszatérve a valóságba már itt Szegeden láttam a rendőrt újra magam előtt, amint továbbra is értetlenül áll a kocsi előtt tíz méterrel. Persze ő nem tudhatta milyen mozi forgott gondolatimban. Egy újabb nagy levegő kíséretében odagurultam közvetlenül elé: forgalmi engedély, jogosítvány. Már majdhogynem elhittem, hogy valóban csak egy általános ellenőrzés, amikor feltette a talányosnak tűnő kérdést: „Kisasszony, magának nem tűnt fel, hogy ebbe az utcába nem lehet nagy ívben kanyarodva behajtani?” Nem. A kisasszonynak nem tűnt fel. Régen lehetett. Rutinból kérem, ne vezessünk. Nézte az arcomat, és láttam, hogy nem érti, miért vagyok ennyire szomorkásan higgadt. Végül láttam, hogy bár szinte fájt már a rend őrének, de megkaptam a szép sárga csekket, miközben vigasztalgatni próbált. Én a legkevésbé sem voltam már elkeseredve, örültem, hogy „csak” egy sárga csekket kaptam. Kedves Olvasók! Vannak események, amik egy életre tanúsággal szolgálnak felénk, amiket elfelejteni nem tudunk, de általuk bölcsebbé lehetünk. Ahogy eddig is, eztán is várom gondolataikat, meglátásaikat!