Életünk „virágai”

Egyszer egy férfiember azt mondta nekem, hogy ő nem szereti a nőnapot. Ránéztem, és magamban elmosolyodtam: azt nem neki kell szeretni, hanem nekem, mert én vagyok a nő. Persze adózzanak, uraim kérem tisztelettel az év minden egyes napján a hölgyek irányába: a szívük minden egyes szegeltében megbúvó melegségért. Én ezzel a valós, szomorú, de női történettel köszöntöm hölgytársaimat: empátiájukért, szeretetükért, megértésükért, hűsítő kezükért a megfáradt homlokokon.

Egy idősebb tanító hölgy oktatgatta a kis megfáradt nebulókat délutánonként a szőlővel körülölelt nyitott folyosóján, ahova nyárutó langymeleg fényei árnyékot vetve jutottak csak el. A billegő tölgyfaasztal alá sokrét hajtott régi újságpapír került, hogy a hanyatló diákos figyelem alá támasztékként kerülő könyök ne billentsen nagyot a bútor egyensúlyán. Az óra végeztével a kis tanítvány lassan összeszedelőzködött, egy szeretetteljes mosolyt intézett az árnyékban hűsölő puli felé, aki ezúttal a hőségre hivatkozva mellőzte alkalmi kis barátjának kapun való kitessékelését. Néhány évvel később a kis nebuló anyukája csengetett a kapun, a tanítónénit kereste vöröslő, szégyenkező tekintettel. Remegő hangon mondta el, hogy édesanyja, egykori tanítványának nagymamája, a tegnapi nap folyamán meghalt. Egy másik megyében hunyt el, de pénze nincs a viteldíjra, hogy eljuthasson a temetésre, nem tudja ő, mitévő lehetne. Szégyenkezve kéri a pénzt, emlékezve a tanítónő szeretetteljes lelkére: de ha ad, akkor adjon neki annyit, hogy koszorúra is fussa, mert arra sincs egy fillére sem, a könnyek meg csak vég nélkül ömlöttek az arcán, hitetlenkedett afölött, hogy ember eljuthat idáig. A tanítónő megadta a kért pénzt: az utazási költséget és a koszorú összegét. Az asszony úgy búcsúzott, hogy mihelyst lesz rá módja, megadja a kölcsönt, majd elváltak. Teltek a hetek, majd a hónapok, az asszony nem jelentkezett. A kölcsön már rég feledésbe merült. Egy nap férfi csengetett a kapun, az asszony férje volt, eljött, hogy megadja a tartozást, mert tudta, hogy a felesége a tanítónőhöz folyamodott, amikor szükségben voltak, csak érdeklődne a pontos összeg iránt. A tanítónő pedig megnyugtatta, hogy ő már el is feledkezett az összegről és tudakozódott, hogy miként nem a felesége kereste fel. Ekkor a férfi hallgatott, majd elmondta, hogy néhány hétre a felesége édesanyjának halála után, maga az asszony is elhunyt, ezért jött ő. A pénzről több szó nem esett köztük. A tanítónő sem hitte, hogy élete egyik legfontosabb virága épp egy temetési koszorú lesz, amit egy hölgytárásnak ajándékozhat a szükségben. Így adjuk egymásnak hölgyeim az életben a „virágokat”: önzetlenül, viszonzást soha nem várva, egymást tisztelve és feltétel nélkül megsegítve a bajban.