Vattacukor, sóderrakás: valóban minden látható számunkra?

Soha még olyan közel nem volt az ég a földhöz, soha még nem lehetett érezni annyira, hogy megérinthető a kékje, mint azon a bizonyos nyáron. A régi cipőgyári lerakó hely romjaira másztunk fel, ott hanyatt fekve szemléltem a felhőket, az öt évem teljes belátó bölcsességével, kétségtelen bizonyossággal látva, hogy a felhők vattacukorból vannak.

Ez vitán felül állt, és ha ez a Szeged külterületén található lemenő Nap árnyalatában játszó, rózsaszín bárányfelhőkre igaz, akkor már végérvényesen tudtam, hogy a gombóc alakú felhők sokasága Szeged belvárosa felett, ugyanúgy vattacukorból van. Megnyugodott ebben az érvben a lelkem, mert képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy soha senki nem ült még felhőkön, nem lóbálta onnan a lábát, különösen, hogy ennyire közel volt az ég a földhöz és láthatóvá tette habcsók voltát. Szemem sarkából láttam, hogy a fiúk már szedelőzködnek a romokról, köztük a bátyám, aki egy nem olyan távoli szeptemberben már elkezdte az elemit, megtanított sakkozni, mielőtt írni, olvasni tudtam volna. Én rendületlenül pakoltam a szigorú szabályok szerint a bábukat, megmutatta, hogy lehet két lépésből mattot adni, de ellene sohasem győzhettem, nem mintha bántam volna, hisz örültem, hogy ilyen rendkívül fontos nagyoknak való tudomány birtokosa lehettem. Ami soha nem volt a birtokomban az a magas helyekről való leugrálás volt, pedig az akkoriban frissen osztott építési telkeken félig kész családi házak alsó szintes ablakain épp a sóderrakásokra lehetett kiugrani. Ez egy elementáris merészségnek számított, de valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy megtegyem, tekintve, hogy már gyermekkoromban is rendkívül balesetveszélyesnek számítottam. A felnőtt koromra ez csak annyiban változott meg, hogy most már gondolkodás nélkül szoktam „kiugrani a sóderrakásra”, és szenvedem el a következményeit - akkoriban még valamivel bölcsebb voltam. Bátyám nagy lendületet vett, leugrott a romokról, láttam, hogy rosszul esett, kificamította a bokáját, de ez éppúgy katonadolognak számított, mint amikor a közelben lévő nádas pengeéles növénye vágta el ujjunkat. Mivel fiúk között nőttem fel, a minimális túlélési alapok közé tartozott a békafogás, a célba köpés, és természetesen a fütyülés, haladó szakirányon a két ujjal való fütyülés ismeretei. A katonadolgot követően hazafelé vette kis csapatunk az irányt, az óhatatlanul apróbb lépteimet szaporábban kellett sorjáznom, hogy beérhessem a nagy fiúkat, de én még azért visszanéztem a pufók bárányfelhőimre, mert rendületlenül ontották magukból a nyárutó vattacukor illatát, végérvényesítve a tényt, hogy felkapaszkodva rájuk egy nap majd lábat lógatunk, majd... talán a következő nyáron. Létezik gyermeki hit egy mese világban, aztán mintha a való élet egy smirglivel dörzsölné képzeletünket a materiális talaj valóságába illő némileg érdes voltához. A hétköznap monotonitása unottan legyint rá a nem látható dolgok talminak vélt voltára, pedig kemény eledellel rója ránk az élet az igazságot, hogy nem minden az, aminek látszik. A gyermeki hit, válhat felnőtt keserűséggé, de megtörténhet a csoda, amiben a saját tapasztalataink révén elnyerhető bizonyosságok teljességében megtaláljuk a lét miértjeire adható válaszokat. Ne engedjük megcsalni magunkat azzal a gondolattal, hogy tapasztalati világ létezik csupán, hogy nincs más azon túl, amit kimondunk vagy megteszünk. Jó lenne, ha nem söpörnénk le egy, kemény mozdulttal mindent, ami nem illeszkedik egy felnőttnek értékelt cinikus létbe, ha minden egy bölcsebb mérlegre kerülhetne, engedjük ezt meg magunknak, kis bátorság, menni fog. Kedves Olvasók! Vannak kimeríthetetlen, újra előkerülő gondolatok, a szép az, hogy több oldalról megfoghatók, ez a kihívás vár most Önökre is! Várom megtisztelő hozzászólásaikat!