Hölgyválasz: „Magamat kigúnyolom, ha kell…”

Az elmúlt héten, az egyre hűvösebbre forduló szélben, tudományos zsongással telt gondolatokkal rohantam egy háziorvosi rendelőbe, hogy az ezer teendő között még zárás előtt időben odaérjek egy családtagomnak gyógyszert íratni.

Végső fáradtságom egyik tanúbizonyságaként már hajnal óta tikkelt a jobb szemem, régi ismerősöm ez a furcsa érzés, akkor jelentkezik, amikor makacsul nem veszek tudomást a rétegekben felhalmozódó kimerültségről. Még a délelőtti bonyolult vizsga emléke cikázott a gondolataimban, a több mint elég csésze kávé forgott a gyomromban, amikor sokadik próbálkozásra, komoly trenírozás és a lépcsőkön való fel-le rohangálás árán, végre megtaláltam a megfelelő emeletet, ahol csalódottan, de harca készen vettem tudomásul, hogy két perccel később értem oda a rendelési nyitva tartáshoz képest. Lendületesen bekopogtam, bár tudom, hogy egészségügyi ajtón csak két esetben szabad: ha ki van írva külön, és ha külön ki van írva, itt nem volt. Egy sápadt és némileg rémült asszisztens hölgy nyitott ajtót, akire kérlelő nagy szemeket nyitottam és érdeklődtem, hogy már befejezték-e rendelést – bár nyilvánvalóan tudtam, hogy igen –, majd egy szuszra elhadartam miért ütöttem oly lelkesen a bejáratot. Ő továbbra is sápadtan, és számomra némileg rémülten közölte, hogy épp „mentés zajlik, várjon”, majd nagy hirtelenséggel becsukta az ajtót. Egy vérbeli bölcsész „mentés” első hívó szava, az „élet mentés”, ami kellően drámainak, érdekfeszítőnek és érthetőnek tűnt az asszisztencia gondterhelt vonásaiból. Némileg elszégyelltem magam, hogy holmi gyógyszeríratási ügylettel zaklatom a rendelőt, miközben odabent épp valakinek az életét mentik, de legalábbis igen súlyos állapotát próbálják orvosolni. Mindeközben helyet foglaltam a fröccsöntött narancssárga műanyag székek egyikén, amiről mindig valószínűsítettem, hogy egy hipotetikus ülepre gyártották le, ami soha nem is létezett, mert ilyen műanyag fröccsöntött széken ember még kényelemesen nem ült, aki mást mond, hazudik. Persze gondolataimban már megjelent egy egész mentő egység, akik majd a rendelőbe rontva segítenek a mentés folyamataiban. Ekkor a szomszédos orvosi ajtóból egy kedves, előzékeny hölgy lépett elém egy bájos mosollyal érdeklődve, hogy hozzájuk várok-e, nemleges válaszomra becsukta ajtajukat, amin a pszichiátria és neurológia szavak voltak olvashatóak. Halvány mosoly suhant át arcomon a gondolatra, hogy vajon milyen ábrázatot vágna az odabent ülő orvos, ha besétálnék a jobb szemem tikkelésével. Nem volt idő tovább morfondírozni az alapjában véve bizarr elmélkedésemen, ugyanis a némileg sápadt asszisztenshölgy ismét megjelent, de már a kért recepttel, amit közel heroikus teljesítménynek véltem a mentési munkálatok közben. Az asszisztencia mögül egy fiatal, látszólag rendkívül egészséges hölgy perdült ki a rendelőből utcai viseletben, képtelenség, hogy őt mentették, vagy roppant igényes munkát végeztek. Közben már elindultam a földszint irányába, de az alsóbb emeletek egyikén kedves ismerősbe botlottam, aki épp egy házorvos mellett dolgozik asszisztensként, így egy rendkívül megértő embernek magyarázhattam, hogy receptet íratni jöttem, de épp valami mentés zajlott odabent. Teljes elképedésemre közölte, hogy ők is minden nap szoktak menteni. Őrület, hogy milyen súlyos a magyar egészségügy helyzete, minden nap kell menteni valakit a háziorvosi rendelőkben. Erre a gondolatomra, láttam egy rendkívül finoman megjelenő arcideg rándulását, ami az elfojtott hahotázó röhögő görcs jele szokott lenni: igen, minden nap lementik az aznapi adatokat a gépre. A kép végleg összeállt, fönt is mentettek, így van: az adatokat gépre. Hazafele sebzett szívemet kenegettem a gondolattal, hogy ez semmivel sem rosszabb annál, aki kimerültségében a fél pár cipőjét a hűtőszekrénybe teszi be, és utána hiába keresi. Tessék Kedves Olvasók, had váljon akkor teljessé egyik legkedvesebb idézetem Cyrano de Bergerac szájából: „Magamat kigúnyolom ha kell, de hogy más tegye azt nem tűröm el!” (

Edmond Rostand

francia költő és drámaíró). Van, hogy rendkívüli elementáris erővel, de fáradtak vagyunk, ugyanakkor be kell látnom, hogy a nevetéshez még sohasem voltam elég kimerült. Várom Kedves Olvasók hozzászólásaikat!