Elengedni, amit úgy hisszük: nem lehet

Egy kattogó vasúti szerelvény nyikorgó kereke fékezett le a nyárutó langymelegében, a fények nyugalmat adó melegebb árnyalatai már őszintén ígérték az ősz korai jövetelét. A megnyúlt árnyékok tövében katicabogár koppant halkan egy villanypóznán, majd újraéledt, és tovább verdeste apró szárnyait a resti irányába, ahol a bódító kávéillat egy örökké mosolygó pozsgás arcot idézett a kisablak réséből: „Teccik még kérni valamit?”.

Távolabb, a magasra nőtt fűzfák álltak őrt a lustán szedelőzködő utasok egy csoportja fölött, akik kényelmesen terelték össze félig gazdátlan, színes csomagjaikat: néhány bőröndöt, hűtőládát, egy pár nejlonszatyrot csörgettek, de elérhetetlen messzeségbe tetszett a peron széle a bronzbarna utazó tömegnek. Megelégült, elnyúlt léptekkel csoszogtak jobbára műanyag strandpapucsok csattogták a nyaralók kipihent ütemét, amiben fel sem lehetett ismerni az év közbeni városi bőrtalp türelmetlen urbánus kopogását. Fiatalok egy örökké bohém csoportja sátorvázzal zörgött, egymást ugratták, egy hálózsák elgurult, egy eltűntnek hitt diákigazolvány egy viseltes farmer farzsebéből előkerült. Két kisgyermek fogócskázott a feltornyozott csomagok tövében, ahonnan a nyár szőkésre érlelet apró bubifrizurái nem látszódhattak ki, kacagtak mikor megtalálták egymást, majd sebtében kerestek újabb biztosnak vélt búvó menedéket. Egy idősebb úriember melankolikus elnéző mosollyal figyelte a gyermekek szertelen, önfeledt jó kedvét, kezét konyak árnyalatú botján támasztotta, fehér rövid ujjú inge alól a földeken cserzett bőr hirdette: ez a nyár sem telt tétlenül. A szerelvény végül megállt, a vagonok árasztották magukból a vasút semmihez sem fogható örökké guruló szagát, ami a műbőr ülések és a friss olajozás valami megmagyarázhatatlan elegyét képezte. Immár a lyukacsos fémlépcsőket mászta az utazni vágyók sora, hogy kissé felforrósodott kupéban lelhessen ülőhelyre. A vonat ismét útra kelt, a hazatérés egyhangú, de valahol mégis megnyugtató zakatolásában, egy pici, előbb még fogócskázó panaszos hangocska hirdette: eltűnt egy plüssnyuszi. A szülők összenézve konstatálták, hogy a plüsskedvenc már a kemping örökzöld gyepén nyugszik eztán örökre: „lesz majd másik”. Mi sem természetesebb a válasznál: „nekem nem kell másik.” A zsúfolásig telt kupé kamaszai, és az idős úriember egyetértésben néztek ki az ablakon, ahol a tekintett nem ütközhet semmi zavaróba. Egyszerre sóhajtottak magukban: „Nekünk nem kell más nyár bohém emléke” - gondolták a kamaszok. „Jön még rátok bohém nyár, lesz még dédelgetett játékod, én már csak tudom” - merengett a legidősebb utazó. Ha léteznek igazi, embert próbáló kihívások az életutunkon, akkor feltétlenül közéjük tartozik az, hogy néha el kell engednünk valakit vagy valamit az életünkből, még akkor is, ha mindez fájdalommal jár. Néha dédelgetünk embereket vagy élményeket, úgy a szívünk, mintha még jelenünk részét kellene képezniük, bár már nem képezhetik: vagy mert már nem is létezik a személy vagy az élmény az életünkben, vagy azért mert már nem szabadna léteznie. Az érzelmi kötődés biztonságot nyújt, ugyanakkor előfordulhat valami keserű önmarcangolássá fajul, ami a biztonság helyett a gyötrődés érzéseit hívja elő. A legnehezebb szelete ennek a kihívásnak talán épp a fölismerésben rejlik: ideje már elengedni, nem merengeni nap nap után egy adott eseményről vagy személyről. Miközben a világ és a benne élők folyamatosan változnak körülöttünk, egyenként mindenkinek pereg egy film egyéni tapasztalásairól, érzéseiről a saját fejében. Ha egy ilyen élmény, bár már a messzi múltat idézi, túl nagyra terebélyesedik, elhomályosíthatja a jelen szemlélést. Bölcsen kell meglátnunk mi az amit képtelenek vagyunk életeinkből elengedni, amit mi magunk nem hagyunk el, amin mi magunk nem hagyjuk, hogy az idő vasfoga elkezdje munkáját. Gondolhatunk személyre, vagy egy olyan nosztalgiára, ami keserűséggé fajult. Kedves Olvasók! Bátorítok mindenkit egy apró önvizsgálatra ezen a területen, miközben várom gondolataikat: hogy engedhetünk el bárkit vagy bármit az életünkből, akinek, vagy aminek már nincs ott helye.