„Én” meg „én”: szerepcseréink

Reggel felkelt, lelkiismeretes férjként kávét főzött, kenyeret pirított, három leányzójukat ébresztgette szerető apukaként feleségével karöltve. Még szűk, álmos pici tekintetek igényelték a terelgetést a konyhában, fél órával később már derék sofőrként kormányozta a családi járművet először az oviba majd, a nagyobbak kedvéért az iskolához.

A reggeli csúcsforgalomban már döcögve parkolt le végül az irodánál, ahol vérbeli üzletemberként pattant ki a járműből, mire az első emeletre futott már lojális tárgyalópartner lett belőle. Két kávé, pergő párbeszéd, sercegő szignó, határozott kézfogás, egy órával később már lendületes főnök, aki osztja az alkalmazottak felé a feladatokat. Ebédidőben cinkos jó barát, aki a nyári horgászás emlékén röhög haverjával telefonon, miközben az otthonról hozott gulyáslevest kanalazza állva az irodai kiskonyhában. Délután már marcona harcos, az érdekegyeztetésen: füstölgő szóváltások, kissé keserű megjegyzések, némileg meddő végeredménnyel fűszerezve. Valamivel ezután enyhén földúlt panaszos vásárló: „Ki látott már frissen vásárolt csorba csempét a falon? No, én aztán nem fogok…” Néhány órával később egy tomboló, játékos gyerek a hobbi kosárcsapatban egy „Ide passz!” után hárompontos dobás, rohanás vissza védekezni, kiabálás, ugratás, hülyülés mérhetetlen mennyiségben. Hazatérve már egy farkaséhes konyhába rontó betyár, ahol a gyerekek sivalkodnak, rosszalkodnak, a tej kifut a lábasból, a lobogó víz várja a száraztésztát, felesége kissé ingerülten ágyaz „Ne bántsd a kisebbet, hát okos enged, szamár szenved, te vagy a nagyobb!”, hallja az egész napos munkától kissé megfáradt párja hangját. Az asszony belép a konyhába, rászegezi tekintetét, majd a kelleténél élesebben érdeklődik a pohár tejföl és húsz deka szalonna iránt, amit reggel kötött a lelkére, hogy ha már úgyis nála lesz az autó, ugyan kanyarodjon a bolt felé. Persze a túros csusza pörc nélkül épp olyan, mint a szegedi halászlé puha, fehér kenyér nélkül: illúzióromboló. Egy másodperc, nem több, amíg győz az egyik szerepkör: de vajon melyik? A lelkiismeretes férj, a marcona tárgyalópartner, a panaszos vevő, vagy a játékos bolond? Mit mondana a gondoskodó férj: „Drágám egyet se aggódj, amíg megfő a tészta, leugrok a sarki éjjel nappaliba.”; a panaszos vevő szerep mit morogna: „Én nem ezt a sárkányt vettem el!”; a játékos bolond kacagó hangja mit üzenne: „Drágám, mi mindig abból főztünk, amink volt!” megtoldva egy pajkos mosollyal. Minden egyes nap több szerepet kell elővarázsolnunk a kalapból, a szerepeket színezi saját személyiségünk, de kétségtelen, hogy más embert kíván meg a munkahely, a jó barát és a család. Optimális esetben nem csúszik egymásba a szerepek jellege, de mégis előfordulhat, hogy a család vagy a barátok kapják meg a hivatalos szerep bürokrata pofonját, és megtörténhet, hogy egy játékos bolond szerepe győz a hivatalos tárgyaláson, ami persze akkor lehet csak ideális, ha a másik fél is partner ebben, különben egy individuális bohóc bolondsága adhatja a hitelrontást. Nem egyszerű az egyensúly megteremtése, bár az igen művelt és tudományos közeg állítja, hogy egy érett személyiséget rejt magában az az ember, aki képes megfelelően elkülöníteni a szerepeit. Ugyanakkor személyiségünk egyedi fűszereit ne hagyjuk otthon a kamra polcán, még abban az esetben sem, ha már megszülettek a fejünkben az ideális szerepek: mit jelent jó szülőnek, jó barátnak, hatékony munkaerőnek lenni. Nem érdemes valami robotszerű egyszerűséggel helyettesíteni egy vitalitással telt embert, ugyanakkor érdemes megtalálni az összhangot az életterünkben lévő különböző szerepkörök között. Kedves Olvasók, az Önök életében mennyire sikerült egyensúlyt teremteni a különböző szerepek területén? Hazaviszik a munka emberét, vagy beviszik a munkahelyre az otthon problémáit?