Szavaink – érzéseink útjelzői vagy útvesztői?

Egy picinyke óvodás korú lány indult el első, sokat mondó napján az óvoda komoly nagy világába. A küszöbön belül egy sejtelmes, zsibongó gyermeksereg várta, a hároméves lurkók legkomolyabb izgalmával: csillogó harmatos tekintettel, anya lábához simuló ölelésekkel.

Egyszerre munkált bennük a még ismeretlen világ felfedezésének a vágya és az otthon legbiztosabb kiküldetésbe lévő vár védelme: anya nadrágszára. Mégis elérkezett a búcsú pillanata, amikor pöttömnyi főhősnőnk anyától elszakadva belevetette magát az új pajtások felkutatásába. Ez a nap szemvillanás alatt eltelt, az idővonat zakatolt bele egészen a délutánba, ahol már az otthoniak kíváncsi kérdéseinek özöne várta pirinyó lánykánkat, köztük egy mérvadó ítélet iránti érdeklődéssel: „No és az óvó néni, Ő hogy tetszett?” Teljes határozottság és ellentmondást nem tűrő hangon érkezett a válasz: „Hát én az óvó nénibe teljesen beleimádtam.” A kislánnyal párhuzamosan egy kisfiú töltötte el napját büszke elsősként, az óvoda gyermeki világából átlépve a legkisebb diákok katonásabb rendéjbe. Nem egyszerű feladat ez a megrázó átállás: csoportszoba helyett osztályterem, nagy játéktér helyett szűk padsorok. Sajnos nem is kellett sokat várni az első házi feladat érkezéséig, és mintegy a kötelesség szimbólumaként a kis szív nehezebben vert, gyomorforgató érzésekkel látta el tulajdonosát. Az émelyítő érzések előcsalogatták az ebédet, végül a házi feladatot beborította a leplezetlen kritika. A fenti történetek egyszerűen, őszintén és leplezetlenül vállalnak fel érzéseket. Mindenféle fölösleges köntörfalazástól mentes vallomások. Aztán felnövünk. Idővel pedig gyakran kuszának és megfejthetetlennek tűnnek a mellettünk élők félhangos hümmögései, elharapott félmondatai, villámot szóró szemei. Törekszünk bölcsen lavírozni abban a világban, amiről már könyvek tucatjai láttak napvilágot: testbeszédünk, nonverbális jelzéseink. Igyekszünk a társadalomba valamiképp beilleszkedni, bizonyos csoportnormákat elfogadni és aszerint élni, több-kevesebb sikerrel. Jönnek emberek és helyzetek, amikbe „beleimádunk”, és elérkeznek pillanatok, és meglehet személyek is, akiktől őszintén émelygünk. Mégsem kurjongatunk örömünkben, hogy „beleimádtam” ebbe a nagyszerű emberbe, és nem terítjük be gyomrunk tartalmával az ellenszenves személyt – legalábbis többnyire nem. Segíthetünk a környezetünkben élőknek azzal, hogy nem spóroljuk meg a szavakban rejlő útbaigazításokat. Gyakran időt és energiát spórolhatunk meg azzal, ha bátran merjük vállalni gondolatainkat. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy nem érdemes mások érzékenységét figyelmen kívül hagyni. Cinikus természetek egymás közt könnyedén dobálgatják a labdát, osztják a pofonokat. Azzal pedig lehet, nem számolnak, hogy némelyeket fejbe vágja a labda, vagy épp csak hangos csattanással ér véget egy verbális pofon, ami a másik arcán nyomot hagy, ugyanakkor válasz az nem érkezik. Igaz ez az érzékenyebb természetű társainkra is, hisz gyakorta bátortalanságuk alapját az erősíti meg, hogy következtetéseink jelentős részét önmagunk után hozzuk meg. Nem mernek erősebb véleményformálásba fogni, mert tartanak tőle, hogy hozzájuk hasonló társaik érzelmi abúzusként élik meg szavaik hatását. Várom a kedves olvasók meglátásait: Önök mennyire tudják környezetüket bátorítani, vagy épp megfeddni anélkül, hogy valaki sérelmet szenvedjen el?