Álmodhatunk nagyot keserű ébredések nélkül?

Milyen az, amikor nem bátorít, de erélyesen visszafog a környezetünk? Milyen az, amikor bátran és szabadon lépünk egy lehetetlennek tűnő vállalkozás irányába?

Hosszú évekkel ezelőtt, amikor a szegedi könyvtárközpont még a Móra Ferenc Múzeumban foglalt helyet, egy fiatal nő görnyedt a munka után, esténként, a könyvek fölé zárásig. Minden körülmény egyetemi tanulmányai ellen beszélt: az örökös helyhiány, amivel felvételi kérelmeit elutasították; a szülei, akik nem bátorították; a kimerítő munka, ami nem súghatott mást, csak azt, hogy mellette a tanulás egy lehetetlen vállalkozás. Történt egyszer, hogy egy nő sírva tört meg imádságban, egy templomban, amiért nem lehetett gyermeke. Bántották érte, mert az akkori idők értelmezésben gyalázat érte az asszonyt. Abban a korban meddősége miatt gúny tárgyává lett. Környezete nem bátorította, ezért fájdalmában Istenhez kiáltott. Csupán néhány hónapja, hogy egy fiatal diáklány, hazatérve külföldről – ahol keményen dolgozott a betevőért –, szeretett volna visszatérni imádott sportjához. Minden körülmény ellene szólt, főként az, hogy a kötelező klubtagsági díj anyagi háttere sem volt adott számára, így kivitelezhetetlennek tűnt a sportolás. Olyan nyitott végű történeteket soroltam, amelyek befejezésre várnak. Ki, hogyan alakítaná a könyvtárban görnyedő lány, a meddő asszony, vagy a diáklány estét? Ki az, aki elég bátor ahhoz, hogy boldog véget adjon a történeteknek? Ne engedjük megcsalni önmagunkat azzal, hogy ez már a fantázia kérdése lenne: helyette a hité, a szabadságé és a bátorságé. Elhisszük-e, hogy amikor minden körülmény ellenünk beszél, akkor is szabadok lehetünk arra, hogy bátorsággal lépjünk egy lehetetlennek tűnő vállalkozás irányába? Saját gondolkodásmódunkban élő korlátok egy részéhez feltétlenül hozzájárulnak mások „segédkező” kezei, de vétek lenne a kizárólag körülményeink és az abban élők számlájára írni némely tehetetlenségünket. Van, hogy kizárólag a szívünk húz egy irányba, mert az észérvek megdőlnek: sem az időt, sem az anyagi feltételt, sem a bátorítást nem húzhatjuk elő kalapból, tudniillik egyik sem áll rendelkezésünkre. Talán éppen ezt nevezhetnénk lehetetlen vállalkozásnak: amikor horizontálisan már nem tekinthetünk egy irányba sem. Mögöttünk a múlt nem bátorít bennünket, előttünk a jövő reménytelenséget ígér, a tőlünk jobbról és balról futók nem szurkolnak, nem lelkesítenek az adott kérdésben. Talán mostanra már mindenki befejezhette magában a történetek végkifejletét. A három nő olyan helyzetbe került, ahol nem horizontális, hanem vertikális irányba kellett tekinteniük. Mindenkinek feljebb kellett emelni a pillantását, hogy túlláthasson a körülményein: a pénztelenségen, a sorozatos visszautasításokon, reménytelennek tűnő küzdelmeken. A meddő asszony emelte legmagasabbra a tekintetét, egyenesen Istenhez fohászkodott. Elárulom a történetek valós befejezését: a fiatal lányt felvették az egyetemre, végigküzdött öt évet munka mellett, majd sikeres vállalkozó lett belőle. A meddő asszony egy éven belül áldott állapotba került, és egy egészséges kisfiút szült. A diáklány napokkal ezelőtt, társaival együtt, sikeresen beevezte hajóját az országos aranyérem örömébe. Várom a kedves olvasók meglátását: mennyire könnyű a körülményeken túltekintve szabadon és bátran lépni egy olyan irányba, amerre nem biztat senki, pusztán a belső bizonyosság?