A férfiak mint státuszszimbólumok, a nők mint szexszimbólumok?

Az evolúciós pszichológia követői állítják: a férfiak státuszszimbólumok, a nők szexszimbólumok, mindkettő megkérdőjelezhetetlen tény, szerintük évezredekre visszatekintő genetikánkban rejlenek a válaszok.

Elkeserítő a gondolat, hogy a természet igazságtalan adok-kapok játékában egyesek nagyobb előnyöket birtokolnak a párválasztás és anyagi javak megszerzésében, mint társaik. Ez lenne az a természetes szelekció, amire egy egységes naiv gyapjas nyájként rábólinthatnánk? Az alapelgondolás szerint a férfiak génmaximalizálásra törnek, vagyis a mai európai társadalom által kultivált monogámiával tulajdonképpen összeegyeztethetetlen vágyaik örökös harcában élnek. Kitartanának az imádott nő mellett, de az evolúció felmenti őket, hisz genetikai alapokon nyugszik a vágy, hogy minél több utódot hagyjanak hátra, és bár ez értelemszerűen a fogamzásgátlás korai eszközeinek köszönhetően nem történik meg, mégis állandó jelleggel fürkészik a „szavannát”. Ettől lesz szexszimbólum a nő, aki abban az esetben attraktív igazán, ha megfelel két alapvető kritériumnak: fiatal és dekoratív. Még mielőtt beleesnénk a hibába és elfogultan ítélkeznénk az erősebbik nem képviselői felett, joggal merülhet fel a kérdés, hogy mitől lesz státuszszimbólummá a férfi? Az eredeti evolúciós pszichológiai atyjai szerint a státusz, ami hajdanán például a vadászati siker szimbolizálhatott – tegyük fel, a leölt mamutok egy főre jutó rátája –, mára a korral megváltozott. Hatalom, siker, befolyás és ezek megkülönböztető szimbólumai, az anyagi javak félreérthetetlen jegyei: mezőgazdasági üzemgép méretű személygépkocsik, méregdrága karórák, tulajdonképpen csak a fantázia, és a pénztárca szabhat határt, annak hogy egyes férfiak miként fejezhetik ki anyagi potenciáljaikat. Ezzel el is érkeztünk egy kulcsfogalomhoz, mert az anyagi potenciál az, ami a biztonságot adja a nő számára, és ettől válik státuszszimbólummá a férfi. Ahogy a férfiak a génmaximalizálásra törnek, úgy a nők megkeresik az anyagi biztonságot, ami az „utódok” felnevelését garantálhatja. Mégis vétek lenne egy hanyag mozdulattal megvonni az egyenlőségjelet az állatvilág és az emberiség között, mondván mit tehetnénk, a szerencsésebb nőknek fiatalabb éveikben jutott kellő mértékű dekorativitás, és a szerencsésebb urak idővel komolyabb anyagi potenciált halmoznak fel maguk köré. Talán a kutatók nem számolnak a ténnyel, hogy nem pusztán a történelem, de a mai világ is bőven kínál ellenpéldákat, mert ki dönti el, mi a szép, és ki dönti el, mi a biztonság? A nő szépségének letéteményese, lehet személyisége szerető, játékos mivolta, méltósága, és bölcsessége, ugyanúgy, ahogy a férfi által nyújtható biztonság benne rejlik az érzelmi stabilitásban, határozott magatartásban, a döntés képességében. Ha nem is minden esetben megnyugtató a tény, hogy ahány ember annyi látásmód, itt mégis annak mutatkozik, nem kötelező engedni a tömeg vonzásának.