A tudós Betyár emlékezete

1904 forró nyara volt. A Szeged-alsóvárosi Bálint családban feszült napokat éltek: gyermek jöttére vártak. És az apróság a kellő időben meg is jött. Augusztus első napján ölelhette át az újszülöttet édesanyja, Kónya Anna. A kis Bálint Sándor stramm, erős fiúcska volt. Jó paprikásgazda lesz, akár a felmenői – mondták a rokonok.

Aztán mégsem az lett. De mert végtelen tisztelettel viseltetett ősei hagyományrendje iránt, mindent megtett később, hogy a paprikás életről, a paraszti mesterség titkairól, a táj népéletéről, az alföldi ember világáról a lehető legtöbbet megtudjon az utókor. Kutató lett, egyetemi tanár, a folklorisztika egyik legnagyobb múlt századi alakja. Már gyermekként is vakítóan éles eszű volt, kitűnt kortársai közül. Tízévesen asszonyok bízták rá legféltettebb titkaikat, amikor arra kérték, hogy a nevükben a fronton szolgáló férjüknek levelet írjon. Tanítói s az alsóvárosi szerzetesközösség tagjai egyre mondogatták: a legjobb iskola kell a kivételes képességű gyermeknek. És így lett. Tehetsége jogán került be az országos hírű piarista gimnáziumba. Ott is a legjobbak egyike volt, s onnét egyenes út vezetett a Ferenc József Tudományegyetemre. Aztán a kutatói pályára, a Néprajzi Intézetbe. Négy év után, amikor letette az asztalra az alföldi magyarság néprajzát taglaló hatalmas munkát, azonnal egyetemi magántanárrá habilitálták. Nem sok idő kellett, és a szakrális folklór legavatottabb tudósa lett.

A háború után jött életében egy kitérő: 1945-ben az országgyűlés tagja, kereszténydemokrata képviselő lett. Két év múlva újrázhatott. Ám egy idő után ráébredt, hogy a politika nem az ő terepe. Mandátumának idejét nem töltötte ki, lemondott. Végérvényesen a tudománynak szentelte életét. Ismét belevetette magát a kutatómunkába, végtelen kitartással gyűjtötte a folklórkincseket. Az Alföldet keresztül-kasul bejárta, szinte hiánytalanul feltérképezte a szegedi nagytáj népi világát, mindent följegyzett, aztán tanulmányokba és könyvek sorába rótta a szellemi kincseket. Közben tanított. Elhivatottsága, tudósi kisugárzása egyetemisták sorát vonzotta szakterülete felé. A kommunista hatalom viszont egyre inkább gyanakodva szemlélte. A szellemi-kutatói szabadságot hirdető professzor törhetetlen jelleme, az ennek köszönhető nagy népszerűsége és a nyíltan vállalt mély katolicizmusa megriasztotta a pártbürokratákat. Veszélyessé nyilvánították. Az egyetemi katedrától megfosztották, nem taníthatott. Menedékként az intézmény könyvtárában kapott egy kis zugot, ott folytatta rendszerező munkáját. Mindvégig célszemély maradt, környezetébe besúgókat telepítettek, folyamatosan vegzálták, ám ezt ő bölcs nyugalommal szemlélte. A vamzerek egyik főnöke a Betyár fedőnevet aggatta rá. És a tudós Betyár a szellemi és erkölcsi fölény könnyedségével tekintett az őt üldözőkre.

Életpéldájával Bálint Sándor a „legszögedibb szögedi” titulus birtokosa lett. Rá, a szakrális néprajz verhetetlen tudósára, a kommunisták által meghurcolt, állástalanná tett, „rendszerellenes izgatásért” börtönnel fenyegetett professzorra emlékezünk az utolsó útja napján, ma, május 10-én. Negyven éve ment el. Temetésekor a város és a megye vezetői távolmaradásukkal tüntettek; az elnyomó hatalom ugyanúgy viselkedett, mint korábban. Persze, még 1980-at írtak… Ám szemtanúk igazolják: azon a temetésen akkora volt az embertömeg, mint se azelőtt, se azután, soha. És a némaságnak ijesztő üzenet volt.