Lívius – zeneszeretet, ami immár 50 éve összeköt

Fél évszázada állt először a dombegyházi közönség elé a Lívuis együttes, és bár többször változtak a bandatagok, a mai napig összejárnak zenélni, mert mint ahogy Szegeden élő tagjaiktól megtudtuk: a zene szeretete örök.

A Lívius együttes fél évszázados megalakulása alkalmából Dombegyház könnyűzenei kultúrájának fejlesztéséért és szolgálatáért elismerő oklevelet és emlékplakettet vehettek át nemrég a csapat tagjai, akik közül hárman is Szegeden élnek.

Nagy Terézzel

– aki 16 évesen kezdett énekelni a zenekarban – és

Tóth Istvánnal

beszélgettünk arról, hogy mi is tartja össze még 50 év után is ezt az együttest, amelyben a fél évszázad alatt összesen 39-en zenéltek, illetve muzsikálnak mind a mai napig. Mint megtudtuk, a banda neve a településhez kötődik, hiszen Dombegyházát egykor Lévésnek, Lívius falvának nevezték, innen jött az együttes neve. 1967-ban kevés olyan település volt az akkor 5000 fős Dombegyház környékén, ahol zenekar lett volna, vagyis eleve kuriózumnak számított, hogy összeállt a csapat, ami

Laukó István

érdeme. Az eredeti felállásban rajta kívül

Lugosi József

,

Gerendeli György

és Tóth István volt. Sokáig nem is léptek közönség elé, inkább csak saját szórakoztatásukra játszottak és sokat gyakoroltak, hiszen zenei képzettségük nem volt, időbe telt, mire szorgalmas munkával megtanulták a dalokat. „Kezdetekben magnóról hallgattunk zenét, már ha kölcsönkaptuk az egyetlen Teslát a tanácsházáról, és hallás után tanultuk meg a dalokat. Akkoriban nem nagyon jutottunk kottákhoz, van, aki a mai napig sem tud kottát olvasni közülünk, de a fülünkre hagyatkozhattunk” – tette hozzá Tóth István. Sokféle muzsikát megszólaltattak, többek között az akkori táncdalfesztiválok slágereit, de minden népszerű nótát eljátszott a Lívius. „1967 nyarára már volt egy nagyjából 20 számból álló repertoárunk, és amikor az éve őszén Gyuláról érkezett egy zenekar, akkor léptünk fel először, mi voltunk az utózenekar” – mesélte István. Nagy Teréz 1971-ben került Szegedre Dombegyházról, de utána is rendszeresen hazajárt próbákra, koncertekre. „Az együtt zenélés és éneklés öröme a lételemem. Lugosi József úgy fedezett fel engem, hogy kijártam a határba dolgozni, s mindig onnan tudták, hogy merre járok, hogy zengett tőlem a határ. Egy alkalommal elhívott próbára, és hossza könyörgés után anyukám elengedett. Tizenhat évesen már énekeltem az együttesben, aminek életre szóló barátságokat is köszönhetek” – mesélte Teréz. Azt, hogy mi mindent megtettek azért, hogy zenélhessenek, és ahhoz mindenük meglegyen, jól példázza, miként is vásároltak egy Matador orgonát 1968-ban. „Kitaláltam, hogy menjünk el a téeszbe kukoricát törni, amit lemázsáltak és kifizették a munkánkat. Sosem felejtem el, hogy 22 ezer forint volt az orgona, amit megvettünk a zenekarnak” – mesélte Teréz. A Líviusz mint zenekar 1970-ben szűnt meg, majd Fire-Drake néven működött tovább, immár más tagokkal, hiszen a fiatalokat az iskola vagy épp a munka elszólította Dombegyházról. Utánpótlás azonban akadt, s újabb lendületet adott a település könnyűzenei életének, hogy 1973-ban megnyílt a pinceklub, ahol összejöhettek, zenélhettek. A településen havonta egyszer klubestet tartanak, amelyen természetesen fellépnek a tagok, illetve próbákra is járnak. Azt, hogy mennyire is becsülik őket, jól mutatja, hogy a település könnyűzenei kultúrájának fejlesztéséért és szolgálatáért elismerésben részesültek az ötven éve alapított együttes tagjai.

Fotó: Kovács Ferenc, SZEGEDma