Elfeledett emlékek nyomában az Emlékpontban - Családi naplók szerelemről, sorsokról, Gulágról + FOTÓK

A hódmezővásárhelyi Emlékpontban szerdán rendezett könyvbemutatón hirdette meg mozgalmát Hanczár János, a Szerelem a Gulág árnyékában című kötet szerzője, melynek célja, hogy mind a háromszázezer, Magyarországról a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt személy neve nyilvánosságra kerüljön, s azokat kőbe is véssék.

Bár a kötet kiadója,

Csúri Ákos

internetes oldalt működtet Blogstar néven, a bemutató résztvevőit köszöntve mégis leszögezte: számára fontosak a nyomtatott kötetek. S hogy miért vállalkozott Hanczár János művének kiadására, kijelentette: közérthetően kell beszélni – mint ahogyan a szerző teszi a bemutatott művében – még a tragikus történelmi eseményekről is, hogy a fiatalok megértsék a történelem olyan folyamatait, mint amilyen a Gulág története volt, melynek célja a nemzetvesztés volt. A hatvanas éveket

Hanczár János

Hódmezővásárhely Susán városrészében élte meg és állítja, hogy a világ ott színesebb, mint bárhol másutt. A korszak szellemének megidézéséhez a szerző az estre a vásárhelyi Cseresnyés Kollégiumból érkezett fiatalok segítségét kérte, akik az író Lenin-fejet formázó gyertyáját lobbantották lángra, majd fújták el: jelképezve, hogy a történelem szele is lefújja a diktatúrák korát. Hanczár János

Nagy Gyöngyivel

, az Emlékpont történészével beszélgetve részleteket villantott fel regényének két főhőse: édesanyja és nagybátyja felesége élettörténetéből, akiknek naplói alapján született a könyv. Láttató képi beszéd – így fogalmazta meg az író a naplókban olvasott sorok stílusát. Ennek segítségével ábrázolta azt a letűnt világot, amelyben a Vásárhelyről a szegedi egyetemre édesanyja még kerékpárral járt, amelyben nagynénje négy év udvarlást követően ment férjhez nagybátyjához, akit mindössze kétheti házasság után málenkij robotra hurcoltak. Hidat építeni – szólt az indoklás, de a bevagonírozott csoport végül Szibériában kötött ki, ahol – mint Hanczár fogalmazott – a „teveháton szaladgáló népek katonaruhába bújtatott gyermekei” közölték velük: nem azért jöttetek ide, hogy dolgozzatok, hanem hogy megdögöljetek. A nagybácsi, Miklós, nem is kerülhetett élve haza. De ír a szerző Vásárhely szovjet megszállásáról is, valamint nagyapjáról, aki az első világháborúban hadifogolyként Vlagyivosztokig jutott, s így értette a megszállók nyelvét, és aki vizespohárból itatta pálinkával a szovjet katonákat, hogy azok ne legyenek képesek megbecsteleníteni az asszonyokat. – Ezeket a történeteket kell összegyűjteni, még most, amíg nem késő – jelentette ki Hanczár János, bíztatva a jelen lévő fiatalokat, hogy beszélgessenek ezekről nagyszüleikkel, hogy történetüket megismerve méltó módon emlékezhessünk elődeinkre.