Szilasi László: A harmadik híd egy ismeretlen társadalomba vezet

"Tulajdonképpen azok, akiket az utcán sétálva látunk, ennek a rétegnek az arisztokráciája." A szegedi hajléktalanokról szóló, A harmadik híd című könyvéről a Mészöly-díjjal kitüntetett Szilasi Lászlóval beszélgettünk.

- Alkalmas eszköz az irodalom arra, hogy egy olyan témákra is ráirányítsa a figyelmet, mint a hajléktalankérdés?

- Úgy veszem észre, olyan kort élünk, amikor az értelmiségi élet a végére ért, vagyis eltűnt az az osztály, amely túllátott a szakismereteken. Amikor egy regény céljául tűzi ki, hogy ráirányítsa a figyelmet egy problémára, megpróbál ehhez a réteghez visszatérni. A műfaj jó arra, hogy bizonyos helyzeteket nyugodt körülmények között szemlélhessen az olvasó. Hiszen a hajléktalan büdös, zaklat, pénzt kunyerál, rosszul néz ki, egyszerűen zavar. A literatúra a maga eszközeivel ábrázol, az olvasó pedig így nyugodtan tanulmányozhatja ezt a közösséget. Bízom benne, hogy A harmadik híd azon túl, hogy ráirányítja a figyelmet a problémára, olyan témákat is feszeget, amelyek máshonnan nem tudhatók. Az irodalom sajátos tudatforma, olyan dolgokat is közöl, amelyeket senki más, ráadásul teszi ezt egy olyan világban, amikor a képi információ előtérbe került az írott szövegekkel szemben. Ha csak a saját könyvtáramon nézek végig, azt látom, hogy a szocializmus idején kiadott köteteket egyszerre akár 20-60 ezer példányszámban is nyomtatták. Persze, volt e mögött egy sajátos ideológiai, népművelési szándék, viszont sokkal könnyebben eljutott az emberekhez, mint mondjuk a napjainkban 300-400 példányban kinyomtatott verseskötetek. Ugyanakkor úgy gondolom, a regény bizonyos körökhöz így is eljutott.

- Valahányszor kisétálunk a gyönyörűen térkövezett Dugonics terünkre, vagy végigmegyünk a Kárász utcán, szembesülünk a társadalom perifériájára szorult réteggel. Ezekből a személyes tapasztalatokból származtatható a téma is?

- Korábban Alsóvároson laktam, ahol volt egy szomszédom, bizonyos Lőrincz Sándor. Amikor odaköltöztünk, ennek az embernek volt felesége, munkája, lakása. Idővel megromlott a házassága, az asszony elvette tőle a lakását, albérletbe költözött. Továbbra is dolgozott, de megtört a válás után. Inni kezdett, egészen addig, míg ki nem rúgták a bérleményből is. Nem telt bele néhány hónap, már ott feküdt a házunk bejáratánál. Nagyon kemény, intelligens, jó tartású férfi volt, de egyszerűen nem értettem, miért nem hal meg. Úgy voltam vele, én biztosan nem élném túl, ha az ő háza előtt kellene élnem. Ennek kezdtem el utána járni, s rájöttem, attól, hogy Sándor feladta társadalmi létezését, biológiai valóját nem dobta el. Az ő figurája lökött el ebben az irányba. Míg ott laktam, minden nap találkoztam vele. Kialakult közöttünk egy biznisz: bizonyos tárgyakat, amelyeket kikukázott, eladott nekem. Szörnyen sok rádióm volt…

- Ennél közelebbi kapcsolatba nem került a közösséggel?

- Idővel rájöttem, nem lesz elég az, hogy közel kerültem Sándorhoz, hogy percre pontosan ismertem az életmódját, szigorú napirendjét, bár ez nyomot hagyott a könyvön is. Hiszen ott a másik oldal, vagyis azok a szakemberek, akik foglalkoznak velük. Pintér Tibor nevű barátom, aki akkoriban a Csillagbörtönben volt pártfogó felügyelő, elvitt a havonta ülésező hajléktalan műhelybe, a szociális munkások pedig a hajléktalanszállókra, étkeztetőkre. Az egyik ilyen bejárás végén – ami egyébként ugyancsak nyomot hagyott a regényen – egy mentős doktornővel találkoztam, aki hetente egyszer, gyógyszerekkel felszerelkezve körbejárja azokat a helyeket, ahol olyan hajléktalanok élnek, akik már nem mernek bemenni a szállókra. Amikor még csak az anyaggyűjtést végeztem, szó sem volt a hajléktalanok városközpontból való kitiltásáról. Olyan búvóhelyeken jártam, mint Franciahögy környéke, vagy az Izabella híd lába. Tulajdonképpen azok, akiket az utcán sétálva látunk, ennek a rétegnek az arisztokráciája.

- Hogyan viszonyultak Önhöz? Szívesen beszéltek a sorsukról?

- Persze, amikor eljutottam hozzájuk, nem mutatkoztam be és mondtam neki, hogy regényt írok róluk. Úgy hitték, szociális munkás vagyok, ezért bizalmukba fogadtak. Beszélgetéseinkből nagyon érdekes dolgok derültek ki, de ezekből nem akartam mindent leírni, hiszen érzelmileg is nagyon megviselt. Amikor az Indóház téri ellátó rendszerben voltam, a körülményeket látva könnybe lábadt a szemem. Azt vettem észre, hogy a nőket jobban kikezdi az utca, mint a férfiakat, talán azért, mert a társadalom hozzájuk jobban ragaszkodik, viszont aki egyszer kikerül, annak vége. Olyan közösségben élünk, amikor csak a magunk fajtáját ismerjünk, az egyszerű szegény emberekről, nem tudunk semmit. Különálló világokban élünk, de a hajléktalan mindenkin kívül áll. Valamiért azt gondoljuk, ha van munkánk és szerető emberek vesznek körül minket, sosem kerülhetünk ki az utcára. Ezek részben igaz állapotok, elegendőek ahhoz, hogy bent tartsák az embert a társadalomban, de mindezt nagyon könnyű elveszíteni. Szörnyen ijesztő, hogy bárki beleeshet ebbe a csapdába.

- Beszéljünk kicsit a címről is: A harmadik híd. Miket köt össze ez a híd? Kik között biztosít átjárást?

- Ha valaki más könyvét veszem a kezembe, úgy vélem, az író tudatosan választotta éppen azt a címet. De az az igazság, pontosan magam sem tudom miért a harmadik híd mellett döntöttem. Az a könyvbéli jelenet, ami a május elsejei felvonulás idején játszódik, valóban megtörtént. A polgármester a Belvárosi hídon sétált, mögötte a kisteleki fúvószenekar játszott, s ahogy ütemben lépdeltek, érezni lehetett, amint a tömeg alatt beleng a híd. Akkor eszembe jutott, mi lenne, a kötetben leszakadna ez az építmény – hasonlóan ahhoz az állapothoz, amikor a második világháborúban lebombázták a vasúti átjárót, tehát van benne egy ilyen történelmi vonulat is. Tetszett, hogy a város leírása hajszálpontosan azt az időszakot tükrözi, amikor a nagy beruházások zajlottak Szegeden, ettől vérszemet kapva átalakítottam a várost. Így került képbe a harmadik híd, amelynek értelmezésével azt kezd az olvasó, amit szeretne. Úgy szerettem volna megcsinálni ezt a könyvet, hogy a hajléktalan csak magát jelentse, ne legyen belőle szimbólum. De most úgy látom, modellként szolgál más problémák feldolgozásához is.

- Fiatal szegedi képregényrajzolóktól hallottam: azért érdemes az adott város sajátosságaival, látképével megtölteni egy történetet, mert a helybéliek – ebben az esetben szegediek – könnyebben azonosulnak a szereplőkkel.

- Szerintem ilyen szempontból nagyon jó, hogy Szegeden zajlanak az események, amolyan játék lett belőle. Ha akadnak eltérések, akkor sem fordulnak hozzám, azzal: márpedig a Kárász utcai hajléktalan története valójában nem az, mint amit megírtam. Azt kell mondjam, jól fogy Szegeden a regény, de nem sokkal jobban, mint máshol. Ennek a városnak irodalmi kultusza van: a nagy árvíz, az egységes arculatra formálás, az újjáépítések a „legmagyarabb” várossá tették. Nem annyira hazafias, mint Debrecen, nem annyira nyugatias, mint Pécs és nem is annyira szélsőséges, mint Miskolc.

- Szóba sem jött, hogy más helyszínt keressen a történetnek?

- Az előző könyvem (Szentek hárfája – a szerk.) Békéscsabán játszódik, ez az a két hely, amit a legjobban ismerek. Tudatos döntés volt, ugyanis arról kell írni, amit az ember ismer. Természetesen van, amit tapasztalati úton érdemes elsajátítani, de jól kell ismerni a környezetet ahhoz, hogy módosítani lehessen rajta.

- Békéscsaba új nevet kapott, Szeged viszont Szeged maradt. Miért?

- Annak idején úgy gondoltam, sokkal irodalmiasabb lesz, ha változtatok a település nevén. Závada Pál író ébresztett rá, hogy legközelebb el kellene vetnem ezt a nézetet, mert így nem lehet lekövetni, milyen települések bukkantak már fel a magyar irodalomban. Példája szerint: ha magunk elé veszünk egy Magyarország térképet és minden főszerepet élvező város neve mellett elhelyezünk egy cseresznyét, azt látjuk, hogy a dunántúli régió kedvelt terület. Hiába van olyan könyv, ami Békéscsabáról szól, ha nincs feltüntetve a neve, az olyan, mintha nem is lenne. Félretettem és úgy döntöttem, Szeged a saját nevén fog szerepelni. Ettől nem lett kevésbé fiktív, sőt, még talán elrugaszkodottabb lett, mint az első kötetem. Árpádharagossal azt csináltam, amit akartam, Szeged esetében viszont az a jó, hogy a szereplők gondolkodhatnak a szó jelentésén. Ennyivel is gazdagabb.

- Január 19-én Mészöly-díjjal tüntették ki A harmadik híd című regényéért. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

- Nagyon örülök neki, egyfelől azért, mert minden évben olyan szövegek szerzőit díjazzák vele, akik politikailag újítóak, tükröződik bennük a társadalmi érzékenység. Ha az enyémet találták ilyennek, attól nagyon boldog vagyok. Másrészt a bíráló bizottság komoly összetétele és Mészöly neve miatt is megtisztelő, akit nem mellesleg kiemelkedő szerzőnek tarok. Sosem volt méltán ismert figura, de annak ellenére is jelen van az irodalomban, hogy műveit nem forgatják tömegek. Tavaly ilyenkor egyébként Borbély Szilárd vehette át a díjat, aki ez héttel később öngyilkos lett. Jóban voltunk, szóval nagy megtiszteltetés számomra, hogy olyan elismerést kaphattam, mint ő. A jutalom lezárt egy fejezetet, most ideje újrakezdeni.

- Mi lesz az újrakezdés? Hogyan tovább?

- Dolgozom egy könyvön, de nem szeretnék bővebben beszélni róla. Minden alkotó másként áll hozzá, én úgy gondolom, amint mesélek, az olyan, mintha már készen lenne. Mire egy könyv megjelenik, a szerző előtte egy évvel már befejezi a szöveget, csak a javítgatások maradnak hátra. A harmadik híd esetében is így volt.

- Esetleg annyit szabad tudni, hogy az anyaggyűjtés vagy a feldolgozás fázisában tart-e a mű?

- Már írom. Inkább oktatási szünetekben tudok elmélyedni benne, év közben kis cédulákon hagyok magamnak üzeneteket, az ötleteket pedig később felhasználom. Egy-egy mondat megvan ezeken a cetliken, ezek később bekerülnek a regénybe. Nagyjából ez a munkastílusom.

- Ki a legfőbb kritikusa?

- Van egy fázisa az írásnak, amikor a szerző úgy érzi, már nem tud mit kezdeni a könyvével. Legelőször akkor éreztem késznek a regényemet, amikor elküldtem Darvasi Lászlónak és Németh Gábornak. Rosszul is lettem, ahogy kiadtam a kezeim közül, olyan lecsupaszított érzés volt, hiszen egészen addig csak az én számomra létezett, pánikszerű érzés fogott el. Összességében elégedett vagyok A harmadik híddal.