Hímzéskiállítás és könyvbemutató: a debellácsi piros pipacs + FOTÓK

A hímzésornamentika egyfajta igazolvány: hol élünk, kik vagyunk, mit csinálunk – olvasható a népi hímzéssel is foglalkozó torontálvásárhelyi (debellácsi) Pipacs nőegylet évekkel ezelőtt rendezett retrospektív tárlatára készült füzet ismertetőjében.

Nos, aki eljött a Közéleti Kávéház Novotel Szállóban megtartott rendezvényére, az megtapasztalhatta e dél-bánáti lelkes magyar közösség életrevalóságát, a gazdag színekben pompázó hímzésekben tükröződő elődök iránti hagyománytiszteletét, hűséges ragaszkodását a magyar nyelvhez és kultúrához.

Nagy Irén

, nyugalmazott óvónő, a debellácsi szellemi és tárgyi kultúra kiváló ismerője, ápolója Szalai Istvánnal, a rendezvény házigazdájával arról beszélgetett, hogy a nőegylet asszonyainak segítségével felújították, majd közösen népszerűsítették szülőfalujuk hímzésornamentikáját, rekonstruálták a debellácsi alkalmi viseleteket 1880-tól egészen napjainkig. Egy szegedi közalapítvány segítségével 2001-ben pályázaton nyert pénzből kialakították a tájszobát, ahol kiállították a restaurált, 1918-ból származó, kézzel festett virágdíszes szobabútort és a helyi jellegű hímzések legszebb, leglátványosabb darabjait. Az általuk évtizedeken át végzett értékmentő és a hagyományápolást elősegítő tevékenység eredménye ez, hiszen – a szakcsoportvezetőt idézve – "nemcsak megmentették, hanem az utókornak merészen tovább is adták az Alföldön élő emberek egyik népi ornamentikakincsét". Ez esetben a debellácsi piros pipacsot, a rengő kalászt s a közöttük kéklő búzavirágokat.