Az egész élet benne van - az Algernon-effektus + VIDEÓ

A színház iránt érdeklődő emberek bizonyára felkapják a fejüket, ha meghallják az ígéretes fiatal színész, Ilyés Lénárd nevét.

Pláne, ha együtt hallják

Bicskey Lukács

nevével, aki szintén Szegedről indult; azóta a főváros színpadain játszik, a mozirajongók pedig A sas című amerikai-angol történelmi kalandfilmből vagy A harag napja című magyar-angol koprodukcióból ismerhetik. A hódmezővásárhelyi születésű

Ilyés Leó

, aki egyetemi éveit a JATE (most SZTE) magyar szakán töltötte, innen indult a színészmesterséget tanulni, s újra meg újra visszatér a gyökerekhez, ahogy most is legújabb monodrámájával, az Algernon-effektussal. Vele és a darab rendezőjével, Bicskey Lukáccsal beszélgettünk.

- Leó, kérjük foglalja össze eddigi színészi pályafutását!

- Jelenleg szabadúszó színészember vagyok. A szegedi éveket is beleszámítva, különböző társulatoknál játszottam, több műfajban. Kezdetben a Szegedi Nemzeti Színházban prózai vonalon, aztán különböző alternatív színházakban, mint például a Radikális Szabadidő Színházban, s igyekeztem fizikai színházi projektekben is dolgozni. Sőt, az angol nyelvű nemzetközi színjátszásba is belekóstoltam már, amit szeretnék továbbfejleszteni. Ám a hab a tortán, hogy évente készítek saját produkciókat, melyeket többnyire utaztatok az országban, és külföldön is magyarok számára. A legelső volt az

Alessandro Baricco

kisregényéből készült Novecento, aztán

Harold Pinter

darabja, az Étellift – mindkettőt előadtam Szegeden is –, majd jött az

Egon Wolff

írta Papírvirágok. Ebbe illeszkedik az október 23-ai műsor is, az Énekmondók, amit Svédországba, Malmöbe vittem az ottani hazánkfiainak. A legújabb darabom a

Daniel Keyes

: Virágot Algernonnak című regényéből készült Algernon-effektus, amelyet április 23-án, szerdán este 19 órakor játszom itt Szegeden, a Rongykocsmában.

- Ha jól tudom, az Algernon-effektus monodráma. Gondolja, hogy egymaga meg tudja úgy tölteni a színpadot, mint a manapság divatos, sok ingerrel bombázó „látványszínház”?

- Igen, egyedül vagyok a színpadon. S hiszek abban a színházban, ami arra épít, hogy én elképzelek valamit, s a nézők velem együtt képzelik el ugyanazt. Emlékezzünk csak Shakespeare-re, akinél a narrációból derült ki, hogy mit látunk, s a közönség elhitte. Szóval, szerintem nem feltétlenül van szükség díszletre. Lehet puskaport sütögetni, cirkuszt csinálni a színházból, de ügyelni kell rá, hogy ne a látvány legyen a lényeg, hanem az, amit a színész mond.

- Hogyan készült el a szövegkönyve az Algernon-effektusnak? Hiszen ez eredetileg nem színpadra szánt történet.

- Az a vicc, hogy állítólag készült belőle színdarab is. De nem találtam meg, szerencsére, így én magam készítettem el a szöveget úgy, hogy elolvastam az eredeti novellát, majd a regényt, megnéztem mind a két filmet, s ezekből írtam meg. Nagyon izgatott a sztori filmszerűsége. A filmes nyelvvel akartam dolgozni. S hogyan alakítottam regényből monodrámát? Egyszerű. Csak a lényeges dolgokat emeltem ki. És csak utaltam azokra a részekre, amelyek nem maradtak benne. Jelenetekre bontottam, akár egy filmet. Ebből lett egyfajta tudatfolyam. Rájöttem, hogy nem az érdekel Charlie Gordonban, hogy mennyire buta, hanem az intelligencia különböző megjelenési formái. Hogy mi a különbség egy buta és egy nem buta között.

- Bicskey Lukáccsal ketten alkotják a stábot?

- Igen, vele, aki a darab rendezője. Ő szintén szegedi származású, és játszott a Szegedi Nemzetiben sokat, mielőtt Budapestre jött, így biztosan ismerősen cseng a neve a szegedi színházkedvelőknek. http://www.youtube.com/watch?v=o079nwtO-T0

- Miben segített önnek Lukács?

A rendezőt eredetileg trénernek kértem föl, hogy mint színész adjon kontrollt. A főszereplő értelmi fogyatékos. Ez több kérdést vetett fel bennem. Ha ilyen buta, hogy fog nyolcvan percet végigbeszélni? Hogyan érjem el azt a szintet, ahol már elég jól tud mesélni, s egyáltalán, hogyan alakítsam őt hitelesen? Charlie különleges személyiségének kialakításához volt szükségem egy trénerre, és egy nagyjából fél éves munkafolyamatra Lukáccsal.

- Lukács, mi volt az ön szerepe Leó mellett?

- Elsősorban mint megfigyelő és visszatükröző „mentor” voltam jelen. Abban segítettem Leónak, hogy eljusson azokhoz a mélységekhez, amik ebben a szerepben és őbenne vannak. A legmélyebb és a legmagasabb pontokhoz. Hiszen ha az ember egyedül fog ilyen dolgokhoz, akkor beleütközik a saját határaiba. Nehéz vállalkozás, hogy a néző ugyanazt át tudja élni, amit Leó közvetíteni akar. Számomra a darab arról szól, hogyan fejtsük meg a személyiséget. Fel kell tudnunk térképezni Charlie szavait, gondolatait, érzelmeit, fizikai megnyilvánulásait. S a másik oldalon ott van Leó, aki színész, és rendelkezik Ilyés Lénárd gondolataival, érzéseivel és a testfelépítésének megfelelő mozgásokkal. A feladat ezt a kettőt összehangolni. Ahhoz, hogy ez hiteles legyen, szükség volt egy külső, objektív szempárra a színészé mellett.

- Ha már itt tartunk, önnek miről szól ez a sztori?

- A történet számomra az észlelés különböző fokozatairól szól. Arról, hogy mennyire lehetünk jelen a világban. Charlie Gordon kevéssé van jelen a történet elején. Azt gondolja, hogy az emberek vele nevetnek, de később kiderül, hogy rajta. Olyan ez a történet, mint amikor egy gyerek felnő és rádöbben a világra, ami körülötte van. Hogy meg kellene birkóznia vele, és hogy érzelmileg bizonyos dolgokra még nincs felkészülve. Aztán a gyermek férfiúvá érik, majd elindul az öregedés irányába. Csodálatos, mert az egész élet benne van.

- Charlie a boldogságot keresi?

- Igen, és a lényeg, hogy ráébred a saját felelősségére a boldogságával kapcsolatban. Rádöbben arra, hogy ez független mindentől. Független attól, hogy milyen okos, független az észlelés nagyságától. Sőt, egy rövid időre el is éri a boldogságot. Szerelmes lesz és viszontszeretik. És ez olyan egyszerű. A boldogság csak úgy váratlanul megtörténik vele. S minden eltűnik egy pillanatra. Ha kitekintünk a darabból, ez az igazság. A boldogság független attól, hogy milyen okosak vagyunk, mi a származásunk, mi a vallásunk... Az csak van.

- A boldogságkeresés és annak megélése pedig mindannyiunk ügye. Kiknek és hol kívánja előadni a történetet?

- Így van. Tiszta szívvel ajánlom hát mindenkinek 16 éves kortól 100 éves korig. Ulmban volt a premier, ahová az említett első saját készítésű monodrámám, a Novecento sikere után már bármivel szívesen várnak az ottani magyarok. Számomra ez egy misszió is. Színházat csinálni, szellemiséget, közösséget teremteni bármikor, bárhol lehet. Ahol az embereknek közösen gondolniuk kell valamire, a közös képzelet csodát teremt. A terv az, hogy az összes olyan helyre elviszem, ahol a Novecento-t játszottam. Nem rövid a lista, mert volt belőle 73 előadás. A 77. alkalomra ismét Szegeden kerül sor, április 24-én, a Rongykocsmában, ahol a különleges, vaksötét változatot adom elő.

- A Novecento és az Étellift után, emlékszem, volt egy-egy beszélgetés a darabról, a készítők és a nézők között. Lesz-e most is?

- Igen, gyakran előfordul, hogy beszélgetek a nézőkkel. Az Ételliftnél szükséges volt, mert bár a lineáris szerkezetű a történet, viszonylag nehezen értelmezhető. A Novecento-t szerintem mindenki értette, csak azért beszélgettünk a végén, mert olyan jó buli volt. Azt hiszem, az Algernonnál is így lesz.

- Lukács, ön szerint mire jó az alkotói-nézői párbeszéd?

- Kétféle színház létezik. A történetmesélő és a szimbólumokkal dolgozó. Az Algernon-effektusban erős a szimbólumok szerepe. Ezekkel él a színházi nyelv. Ezen kívül van a színész, Leó nyelve, és ezt a kettőt ötvözzük. Az előadás utáni beszélgetés arra lehet jó, hogy a színházi nyelvet lefordítsuk a nézők számára, nem arra, hogy megmagyarázzuk nekik, hogy mit láttak. A mi dolgunk, hogy megtanítsuk a hétköznapi embert színházul érteni, s ha ezt egy találkozással a „függöny legördülte” után megtehetjük, miért is ne?

- Ahogy az első önálló darabbal, a Novecento-val, úgy a legújabbal is visszatér Szegedre. Miért fontos önnek, hogy újra és újra eljöjjön ebbe a városba?

- Bár nem itt nőttem fel, de a szülőföldemként tekintek rá, hiszen az értékrendemet Szegedtől kaptam. Szeged volt nekem az a hely, ami azzá tett, ami most vagyok. Minden, ami ezután történt velem, ezt az erős alapot már nem ingathatta meg, csak hozzátett. Ami biztos, hogy a 100. Novecento is Szegeden lesz. S ahogy Charlie a gyermekkoron és a férfivá érésen át eljut a saját „öregkoráig”, úgy kapcsolhatók az önálló darabjaim az én életállomásaimhoz is. A Novecento bizonyos szempontból az ifjúságból a felnőttkorba átlépésem, szegedi történet, mellyel az itteni életem lezárult. Az Étellift arra próbált választ adni, mi a csuda a nagyvárosi káosz. Az Algernon pedig a tudatos emberré válásnak a folyamata, még szép, hogy megmutatom a gyökereknek.

Pintér Anita