„Én pedig írtam a sztoriból egy dalt, és mindenki jól járt” – beszélgetés Lovasi Andrással

Nem véletlen, hogy az irodalom és a színház is tapogatózik a popzene nyilvánossága felé – mondta Lovasi András zenész, énekes, akivel új turnéjukról és további terveikről is beszélgettünk. Az interjú október 27-én, a Kiscsillag zenekar szegedi koncertje előtt készült.

– Néhány nap múlva a Quimby is jönni fog Szegedre a Teátrum előadásukkal.

– Próbáltam is rábeszélni őket, hogy inkább máskor jöjjenek –

szól közbe nevetve.

– Biztosan nem véletlen, hogy mindkét együttes olyan műsorral turnézik, amelyben egy kicsit elmozdulnak más művészeti ágak, a színház, az irodalom felé. Ez lehet a jövő az alternatív rockzenekarok számára?

– Nyilván mindenki próbál újítani, hiszen nem egy hatalmas piacon zenélünk, ahol egy előadásból lehet akár 300 koncertet is csinálni, mert folyamatosan új embereknek játszunk. Persze vannak lelkes rajongók, meg olyan helyzetek, amikor a buli miatt újra és újra eljönnek, de azért mi is egyfolytában gondolkodunk azon, hogy milyen dolgokat nem csináltunk még. Én egy kicsit büszke is vagyok arra, hogy a

Zsiga

által keletkezett egy szépirodalmi mű, ami kifejezetten erre az estre íródott. És ami önmagában is megáll. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy az irodalom és a színház is tapogatózik a popzene nyilvánossága felé. Egyrészt nyilván bevonzanák az innen érkező, de fogékony közönséget, másrészt azt is akarják, hogy egy olyan műfajjal kerüljenek szimbiózisba, amiben azért vannak artisztikus ambíciók is. És nem feltétlenül csak a hallgatóság – mondjuk úgy – maximális kiszolgálása a cél.

– A mai előadás története honnan indult?

– Ezeket a dalokat konkrétan az MR2 fölkérése, az ottani akusztikus stúdiókoncertünkhöz dolgoztuk át, 2009 tavaszán. Persze, azóta sokat alakultak, mert ha volt olyan alkalom, ahová ez a műsor jobban illet, akkor általában ezt játszottuk. Azt, hogy idén nem csinálunk őszi turnét, az ilyenkor szokásos hangos koncertekkel, hanem ezzel az irodalmi anyaggal egy picit elvisszük más irányba az előadást, azt még tavasszal eldöntöttük.

– A tavaly februári MÜPA-s akusztikus koncertjük, illetve a mostani rendhagyó turnéjuk – amelynek egyik állomása szintén a Művészetek Palotája – zenei anyaga mennyiben hasonló?

– Kb. 60-70 százalékban ugyanaz. A zenekar tavaly ott játszott először

Vedres Csabival

, akivel egyébként én már évek óta föllépek a Lackfi-verslemez dalaival. Ez a lemez annyira nem populáris, meg nem is annyira ismert, mivel nehezen jön össze egy-egy előadás. Ugyanis mind az öten máshol zenélünk, és ha van egy felkérés, akkor az időpont, szinte biztos, hogy valamelyiküknek nem jó. Pedig ezek nagyon jó hangulatú fellépések. Én különösen élvezem azt, ahogy ott

János

a saját műveit fölolvassa, illetve beszél az irodalomról. Egy ilyen igazi – mondjuk úgy – irodalmi stand-up comedy, amit ő művel. És az mindig olyan jó játék volt, hogy eljátszottunk négy-öt dalt, aztán János följött a színpadra és egy picit ütköztette a zenékkel, amit mondott. Ezek után a szövegek után valahogy a muzsika másként szólalt meg. Egy kicsit ennek a hatására találtam ki, hogy ehhez az új műsorhoz valami irodalmi szöveget kellene íratni egy irodalmárral.

– Hogyhogy nem Lackfi Jánosra gondolt?

– Éppen ezért, mert ez olyan kézenfekvőnek tűnik. Korábban dolgoztam

Háy Jancsival

is együtt, és nagyon jó viszonyban vagyok

Grecsó Krisztiánnal

is. Ők mind szóba is kerültek, és – ha épp idejük lett volna rá – bizonyára velük is működött volna a dolog. De mivel Zsigát nem ismertem, viszont a könyve nagyon tetszett, ezért megkerestem őt, hogy „van-e szándék”.

– És a történet hogy folytatódott?

– Mielőtt találkoztunk, előbb átküldtem neki a dalokat, hogy érezze milyen az aurájuk. Aztán a munka kezdetén, első alkalommal, elkezdtem fecsegni, mondtam is neki, én mesélek, te pedig bogarászd ki belőle, ami érdekes. Ezzel telt el néhány óra. Utána pedig ő kérdezgetett. Zsiga ott akkor kitalálta, hogy egy szerelmi három-négyszöget mutatunk majd be, monológokon keresztül. És a figurákat is „látta”, hogy lesz egy huszonéves srác, egy 30-as nő, és egy 40 fölötti pasi. Tulajdonképpen azt én meséltem neki, hogy valamikor régen, volt egy olyan kapcsolatom, amiben a lány nagyon furcsán viselkedett. Benne is volt, meg nem is, amit nem igazán tudtam mire vélni. Én mondtam neki: hát ez szuper, tetszel, és szerintem legyen ebből valami. Ő pedig, hogy jó, de... Aztán egyszer csak – éppen telefonált – megértettem, hogy mi a helyzet. Mondjuk nem is titkolta, hogy van egy másik pasi is, és emiatt hezitál. Viszont később az is kiderült számomra, hogy a másik pasinak is volt egy másik csaja, ezért ott a lány csak szerető volt. Igazából velem csak ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. Valószínűleg mondta a férfinak: ha nem jössz, jön majd emez. És akkor erre, vagy nem erre, de végül is amaz lépett, és otthagyta az addigi kapcsolatát, barátnőjét, feleségét, nem tudom pontosan már. Így a lány „hivatalos” státuszba lépett amott. Én pedig írtam a sztoriból egy dalt, és mindenki jól járt. De ma este a mese nem ez. Csak ennek kapcsán indult el a Zsiga agya. És aztán megírta a monológokat, csak kicsit kifutott vele az időből. Először egy fiatal HOPPartos színész barátomat kerestem meg, aki a kollégáival benne is lett volna a dologban, de egyeztetési galibákba keveredtünk, mivel már be vannak táblázva az őszi évadra. Az volt a tervünk, hogy a színészek a nézőtéren mondják majd el a szövegeiket és csak a végén jönnek föl a színpadra.

– Ez jó ötlet.

– És koncerten még nem csinálta meg senki – legalábbis én nem tudok róla – csak színházban. Képzeljük csak el, lemegy egy szám és egyszer csak megszólal a szomszédunk…

– És ezt, hogy színészek is szerepelnek a műsorban, most már végleg elvetették?

– Nem. Most is csak azért, mert viszonylag későn fogtunk bele a munkába, illetve mert technikai problémák adódtak. Ugyanis, ha a nézőtéren ülnek a szereplők, ki kell hangosítani őket. De hogy a színész ne egy mikrofonba beszéljen, mert az béna, mikroportra van szüksége, ami viszont nagyon érzékeny, és könnyen begerjed a hangfalak közelsége miatt. Ha meg távolabb ül, és onnan beszél, akkor késleltetve, 1-2 másodperccel később hallja vissza önmagát, az pedig nagyon zavaró. Egyszer én is jól megjártam. Talán ’96-ban Velencén volt egy EFFOT fesztivál. Ahol kitaláltam, úgy kezdődik majd a koncert, hogy – nem a közönség előtt álló színpadról, hanem a háta mögött – a tóban, a vízben állva fogok énekelni. És akkor a hallgatóság majd megfordul, és az milyen vicces lesz. Csak azt hagytam ki a számításból – akkoriban az URH-s mikrofon még nekem újdonság volt –, hogy a hang késni fog. Emiatt viszont teljesen összezavarodott mindenki. Pedig az ötlet jó volt, csak nem túl sikeresen sült el –

és jót nevet.

– Amikor elindultak ezzel a rendhagyó előadással, bizonyára tisztában voltak vele, hogy ez egy kockázatos vállalkozás…

– Nem olyan nagy a rizikó, mert nagyjából tudtuk, mire számíthatunk. Valami hasonlót a

Kispállal

is végigcsináltunk. Amikor ’95-ben megtartottuk az első csendes-ülős koncertünket, az még a közönségünk kb. felét vonzotta csak. A végére meg már fölnőtt egy generáció, vagy több is, amelyik kulturáltabb közegben akart szórakozni és nagyon szerette. Igazából azon lepődtünk meg, hogy amikor a

Kiscsillaggal

tavaly elkezdtünk ezzel turnézni, akkor már elővételben volt egy telt házas Müpánk, és Pécsen, a

Kodály Központ

is tele volt. Igaz, idén a Kodály már nem volt teljesen tele, de a jegyek is jóval drágábbak voltak. Pontosan háromszor annyit kértek a szervezők. Meg most van az, hogy már mindenkitől – az összes menedzsmenttől, zenekartól – nagyon halljuk, hogy itt van a válság. 20-30 százalékos nézőszám-csökkenésről beszélnek a többiek. Ehhez képest mi még jók vagyunk. Főként, akik nincsenek ezen az előadáson, azok a fiatalok. A tizenévesek nem jönnek el ilyen műsorra. Mert itt talán nehezebb lökdösődni, összejönni... Vagy hogy is van a régi dalban? Csináltunk a

Fishing

idején egy felmérést, aminek nagyon tanulságos az eredménye. Arra a kérdésre a válaszadók, hogy mi a legfontosabb szempont, ami miatt elmész egy fesztiválra, azt felelték – és minél fiatalabbak voltak, annál nagyobb arányban –, hogy ott legyenek azok a barátaim, akiket ismerek, és együtt bulizzunk. És nyilván, hogy rajtuk keresztül megismerkedhessenek másokkal is. És akkor tesztelgethetik magukat, hogy hogy viselkednek alkohol hatására, stb. Vagyis, nem feltétlenül a zenekar, hanem egy „csomag” a vonzó. Persze kell, hogy valami neve legyen a gyereknek, ezért ”koncertre megyünk”. És most nem ez a helyzet, ezt a műsort nem lehet egy csomagban eladni. Itt van egy zenekar, amelyik a jórészt ülő közönségnek játszik. És kész, ennyi.

– Akkor ezeken az esteken nem is ugyanazokat az embereket látja, akiket a hagyományos koncerteken?

– Azoknak csak egy részét, főként az idősebbeket.

– Ebben a műsorban Vedres Csaba zongorista is föllép a zenekarral. Vele hosszú távon terveznek? Talán úgy, mint Lecsóval a Kispál?

– Itt azért Csabának fontosabb szerepe van. Ezen az estén nagyon sok dolog épül rá. Talán neki van a legtöbb szólója. De például decemberben a klubkoncertjeink kb. felére nem tudjuk majd elvinni. Néha olyan kis helyeken játszunk, ahol föl sem férne a színpadra.

– Pedig vele nagyon másként szól a koncert…

– Persze, kicsit klasszikusabb a hangzás. Igazából még mi sem látjuk át, de Lecsónál sem tudtuk az elején. És a Kispállal is voltak olyan turnéink, ahová ő nem jött. Meg Csaba is azt kérte, legyen ez egy lazább együttműködés. Az, hogy a nyarat végigjátszotta velünk, az abból következett, hogy volt egy beszélgetésünk, ahol nagyon keserűen mesélte, hogy éppen hazajött egy japán turnéról, ahol több városban is szólókoncertet adott. Nagyon jól érezte magát, mert ilyenkor az ember azt hiszi, tényleg fontos, amit csinál. Itthon meg csak a gondok, a számlák várták. Én meg gondoltam, legyünk mi a bizonyíték, ahol egy ajtó becsukódik, mindig kinyílik egy másik.

– És a közönség megkedvelte?

– Nagyon. Ez a történet talán hasonlíthat ahhoz, ami a Csík Zenekarral, és részben a Budapest Bárral is megesett. Hogy énekesek által – a Csík esetében előbb általam, majd Kiss Tibi által – olyan muzsikusok kerültek reflektorfénybe – akik amúgy is potenciálisan sikerre voltak ítélve – egy olyan közönség körében is, amelyik nem ismerte, vagy előítéletes volt azzal a fajta muzsikával, amit játszottak, de így rögtön azt mondták, hú, ez tök jó… És onnantól ők is Csík-rajongók lettek. Csabának is jelenthet ez valamiféle reflektorfényt a saját dolgait tekintve.

– A turné után mivel fognak foglalkozni?

– Klipeket szeretnék forgatni. Megjelent egy nagyon érdekes tendencia – mivel a webes felületek egyre fontosabbá válnak a fiatalokkal való kommunikációban –, a klipkészítést elkezdték cégek szponzorálni. Az utolsó pár hónapban megjelent jó magyar klipeket, szinte mindegyiket, egy-egy cég támogatta. Mi is most tárgyalunk erről.

– És a szponzor mit kér önöktől a pénzéért cserébe?

– Nem kér lehetetlent. Az a kikötése, ha a klipben autó szerepel, és az pozitív helyzetben van, akkor az ő márkájukat kell használni. Illetve a klip elején, vagy a végén, ott kell lennie, hogy ki a támogató.

– Mikor lehet majd megnézni őket?

– Lehet, hogy már decemberben.

– Akkor most lesz egy kis pezsgés a hazai klipgyártásban?

– Tulajdonképpen a YouTube azért vicces, mert nagyon sokszor, ha egy dal erős, vagy ha nem is az, de valamiért szeretik az emberek, akkor egy fotóval is elér tízmilliós nézettséget. És aztán sokszor, ha utána gyorsan észbe kap a zenekar és csinál hozzá egy klipet, akkor az lesz a kevésbé népszerű. De azért az biztos, egy jó dal, egy jó klippel, az sokat számít.

– Mert a jó klip hozhat új rajongókat, anyagi hasznot?

– Ha van rajta reklám, akkor esetleg hozhat pénzt. De valószínűleg nagyon magas – talán millió fölötti – nézettség kell hozzá. Fogalmam sincs, még sosem kaptam. Legfeljebb a koncerteken lehet profitálni valamit belőle.

– A koncertek elején mindig el szokta mondani, hogy „a színpadon a világhírű Kiscsillag zenekar”. Számomra valahogy a humoron, a játékosságon túl ebben a kijelentésben az is benne rejlik, hogy önt igazából nem is érdekli a világhír. Ez így van?

– Hogy mért mondjuk, hogy világhírű? Azért, mert tudjuk, hogy ez a helyzet –

és jót nevet.

Nyilván ez egy gesztus. Ha valaki valóban az, vagy afelé kacsingat, és azt mondja, hogy világhírű vagyok – az nagyképűség. Tőlünk meg inkább csak egy szerep, amit az ember magára húz.

– És „szerepen” kívül mit gondol, jó lenne világhírűnek lenni?

– Előadóként nem nagyon, de szerzőként igen. Az rengeteg pénzt jelentene –

és megint nevet.

– De az ön dalszövegei – én azt hiszem – idegen nyelvre „lefordíthatatlanok”. Pontosabban egy külföldi számára, aki nem itt él, és nem beszéli a nyelvünket, értelmezhetetlenek.

– Vannak másutt is hasonló szövegek. Egyébként pedig mindent le lehet fordítani. És még az is elképzelhető, hogy jól. Igazából azt gondolom, hogy előadóként nagyon kényelmetlen világhírűnek lenni, azért az egy komoly stressz. Meg az embernek egy élete van.

– És azt nagyon átformálnák…

– Szerintem az nem baj, ha valaki változik, vagy átformálják. Azért az látható, hogy az utóbbi 20-30 évben, mióta a showbiznisz egyre inkább tudja, hogy mi történik azokkal, akik bekerülnek oda, sokkal kevesebb a tragikus sors. A mostani iparág sokkal tudatosabban irányítja a folyamatokat. Jobban tudják manipulálni a híreket, amik kikerülnek a világba a sztárokról. Illetve azok is úgy érkeznek a szórakoztatóiparba, hogy valamilyen módon föl vannak rá készítve. Jóval kevesebb is a spontán elem. Tehát pontosan tudják, hogy

Britney Spearsnek

mikor fog lecsúszni a bugyija, és azt is, hogy annak mi célja van… De ha megnézzük azt, hogy hogyan nyilatkozott 20-25 évvel ezelőtt egy magyar olimpiai bajnok. Mit mondott magáról, a világról, hogy tudott kommunikálni a külföldi sajtóval… És azt, hogy idén hogy kommunikáltak a sportolóink. Akkor az is látható, hogy a sportban is a nyilvánosság előtt úgy nőnek föl a gyerekek, hogy már tudják, hogyan kell azt kezelni. És ha már tudják, nyilván kevésbé is sérülnek meg tőle. Miután hallotta az ember nyilatkozni ezeket a bajnokokat, azt mondta, nemcsak jó sportolók, hanem okosak, normálisak, tök rendben vannak. Nem ilyen „célszerszámok” valamelyik edző kezében, hanem olyan emberek, akiknek valószínűleg a későbbi életük is rendben lesz. Egyébként, időnként szoktam kapni nemzetközi szervezetektől jogdíjakat –

teszi hozzá mosolyogva.

– Melyik dalait játsszák külföldön?

– Például a

Csillag vagy fecskéért

, a Csík-féle verzióért, Németországban tök sok jogdíjat kaptam.

– Az Idáig tudom a történetet turné folytatódni fog?

– A jövő év elején is szeretnénk 7-8 előadást csinálni.

– Szegedre milyen műsorral jönnek legközelebb?

– Úgy néz ki, szilveszterkor egy jó kis hangos koncerttel.

– Hol fognak játszani?

– Talán a főtéren.

– Nem lesz ott hideg?

– De biztosan… –

és mosolyogva elköszön. Nemsokára kezdődik az előadás…

Juhász Ági