Fajkutyák ideje – újvidéki filmrendező mutatkozott be Szegeden

Vicsek Károly ismert újvidéki filmrendező művészi munkássága volt a témája a Millenniumi Kávéházban kedden este megtartott rendezvénynek. A Fajkutyák ideje címet viselő, tavaly megjelent kétnyelvű könyv vetítéssel egybekötött bemutatóját a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége szegedi tagozatának szervezésében tartották meg a Dugonics téri kulturális intézmény kiállítási termében.

A televíziós, színházi és filmrendező,

Vicsek Károly

számos dokumentum- és játékfilmet készített szerb és magyar nyelven a Belgrádi Televíziónak és a budapesti televíziós társaságoknak is. A szegedi rendezvényen a neves filmművésszel

Kisimre Ferenc

publicista, a Telin TV és a SZEGEDma.hu munkatársa beszélgetett. Az első vajdasági magyar játékfilm alkotója felelevenítette az újvidéki magyar gettót, a Telepet, ahol született és felnőtt. Elmesélte, mit jelent számára ez a hely, ahonnan elindult, és amelytől sohasem távolodott el igazán, és arról is beszélt, mi maradt meg gyermekkora világából, netán mivé lettek az akkor már dédelgetett illúziói, álmai. Szeretettel szólt

Rátgéber Lászlóról

, a neves kosárlabdaedző édesapjáról, aki

Krémer Ferenccel

együtt jó ideig a telepiek életének a mozgatórugója volt. Összetartotta az embereket, a sport, a művelődés terén mindenkire számított, mindenkit munkára bírt. Bebizonyította, hogy tehetséggel és kitartó munkával igenis lehet kisebbségiként is érvényesülni az akkori társadalomban. A telepi kosaras lányokat az egykori Jugoszlávia egész területén ismerték és tisztelték. Elkerülve Újvidékről Vicsek Károly a belgrádi bölcsészkaron filozófiát tanult, itt érte a ’68-as diáklázadás. Tanáraival együtt aktívan részt vett az eseményekben, maga is a barikádokon virrasztott. Már akkor elkötelezte magát a film mellett, hiszen Belgrádban működött Európa egyik leggazdagabb filmarchívuma, amelynek anyagát a nácik a második világháború idején összelopkodták a környező országokból.

Rendszeres látogatóként olyan filmeket is megnézhetett ott, amelyeket sohasem tűztek a mozik műsorára. Akkor tért vissza Újvidékre, amikor éppen megalakult a vajdasági magyar televízió. Jelentkezett, felvették, eleinte napi 15 perces híradókat kellett készíteni, szombaton egy félórás kulturális műsort, vasárnap pedig a földműveseknek szóló faluműsort. Rendszeresen járta a terepet és ismerkedett a vidéki élettel, az igazi valósággal. „Ezek a munkák elvitték a hírünket az egész akkori, több mint húszmilliós országba, a hétfői televíziós terminusban sugározták a drámáinkat, s azoknak a nézettsége három-négymilliós volt. Tudták, hogy itt magyarok élnek” – emlékezik vissza az indulás éveire Vicsek. Szóba kerültek első filmjei, a cenzúra állandó zaklatása, filmjeinek problémaérzékenysége, szinte látnoki képessége, melyekben évtizedekkel ezelőtt szereplői szinte hajszálpontosan megjósolták a ’90-es években bekövetkezett háborús kataklizmát és az ország szétesését. A vajdasági magyar kisebbségi létről soha senki nem adott még olyan pontos filmbéli látleletet, mint Vicsek. Minden filmje egy provokációnak is beillett, foglalkozzon akár a kubikusokkal, iskolázatlan kétkezi munkásokkal, kocsmai mutatványosokkal, az ’56-os magyar emigránsok sorsával Szerbiában, a szocialista rendszer vagy a legutóbbi délszláv háború áldozataival, a kórogyi magyarok sanyarú sorsával. A tartalmas és érdekfeszítő beszélgetést részletek szakították meg Vicsek különböző korszakában készült filmjeiből, majd a közönség kérdései után a szerző dedikálta legújabb könyvét. Hogy készül-e valami meglepetéssel? Természetesen, fogalmazott az örök lázadó, két életre való terve is van.