„Az is időbe tellett, mire újra megtaláltam a csibészségemet…” – interjú Kiss Tibivel + FOTÓK, VIDEÓ

Néhány órával a Szeged Napja ünnepségsorozat szuperkoncertje előtt, közel a Dóm térhez, egy napos, de kissé szélfútta teraszon beszélgettünk Kiss Tibivel, a Quimby frontemberével a legutóbbi külföldi mini „csapatleépítő” tréningjükről, és hogy szívesen tervezne házakat is, bár a zenében is nagyon jó lakni, hogy majd egyszer örökzöld lesz a Most múlik pontosan is, és arról is, mindenkire vár valahol egy reményteljes kikötő…

– Túl vannak a koncert előtti beálláson, mik a tapasztalatai?

– A szabadtéri rendezvényeknél eleve sokat számít, hogy milyen az idő. Ha jó, az már fél siker. Amikor a színpad így körbe van keretezve épületekkel, az általában nagyon visszhangzik, de most hál’ Istennek ferdén állították föl. Úgyhogy a hangzás, úgy tűnik, rendben lesz. Jó párszor játszottunk már itt Szegeden, de ezt a nagyon szép épületet és patinás teret valahogy civilben is elkerültük eddig. Máshol, hasonlóan gyönyörű környezetben, például Pécsen, zenéltünk már. Ezeknek a buliknak egészen különleges hangulatuk van, ahogy este megjönnek a népek.

– A menedzserük, Podlovics Péter nyilatkozta valahol, hogy nincs kifogásuk az ingyenes koncertek ellen, időnként belemennek, ha az adott rendezvény nem politikai. Fontos az, hogy közismert művészként kívül tudjon maradni a politikán?

– Igen. Az elmúlt húsz évben szinte az összes ilyen szervezet megkeresett minket, és mi mindenkinek akkurátusan nemet mondtunk, ezt a jövőben is tartani szeretnénk. A másik pedig az, hogy mi alapvetően szeretjük, hogy ingyen eljöhetnek az emberek rendezvényekre, de azt tudni kell, semmi sincs ingyen. Leginkább az adófizetők pénzéből finanszírozzák, bár erre ők nem biztos, hogy gondolnak. Ebből a szempontból is van felelősségünk. Általában ezeken a rendezvényeken kicsit óvatosabbak az együttesek, főleg a slágereiket és a könnyebben emészthető dolgaikat veszik elő. Nálunk ezt azért nem lehet teljesen kicsiszolni, és nem is szeretnénk, mert más a zenekar karaktere. De amelyik szervező bennünket meghív koncertezni egy nagyobb közönség elé, ahol a város polgárai megjelennek, az azért tudja, hogy a

Quimby

nem egy hagyományos zenekar.

– Mostanában érkeztek haza egy rövid európai turnéról. Tavaly tavasszal már voltak hasonló koncertkörúton. Szeretnének ebből hagyományt teremteni?

– Úgy néz ki, hogy igen, mert zseniálisak ezek a kis körutazások. Nagyon izgalmas emberi történések jönnek elő ebből a viszonylag hosszabb, sűrűbb együttlétből.

– Már a zenésztársak között…

– Igen. Kalandos, változatos, egy igazi, jó értelemben véve vett „csapatleépítő” tréning. (

És jót nevet.

) Mindenki eléggé meg van menve már a végére. Leginkább ez hasonlít egy valódi turnéra. Itt minden előfordul a durrdefektektől az elveszett éjszakai szálláskeresésekig… Picit olyan, mintha visszamennénk a Quimby történetében 10-15 évet.

– Ahová a Quimby itthon eljutott, onnan már nem nagyon lehet továbbfejlődni.

– Leépíteni lehet még. (

Szól közbe nevetve.

)

– Lát arra esélyt, hogy külföldön, a külföldiek körében is komolyabb ismertségre tegyenek szert?

– Lassú folyamatként esetleg, de valódi, nagyon komoly ugrásokra azért nem számítunk. Elhatároztuk, hogy megyünk, és átverekedjük magunkat a nehézségeken, hogy amit önerőből meg tudunk tenni, azt megtesszük, szeretjük, élvezzük, színesítjük vele az életünket.

– Előfordult, hogy ugyanott játszottak, mint tavaly?

– Volt olyan is, de gyakran változnak a helyszínek. Például Londonban láttam egy szénfekete srácot, aki egy évvel ezelőtt is eljött megnézni minket, csak most egy másik klubban állt ugyanúgy a negyedik sorban. Amikor külföldi is visszatér, az nagyon jó érzés. Pedig szemmel láthatóan egy kukkot sem értett az egészből.

– De énekeltek angolul is? Vannak is dalaik, mert a pályájuk elején és a későbbiekben is született angol nyelvű számuk. A legutóbbi stúdióalbumukra is került egy nagyon szép, a Turning to the blue.

– Persze, énekeltünk, és azokat nyilván értette is. Az is nagyon klassz érzés, hogy Hamburgban fölfigyelt egy kiadó a zenekarra, még bármi lehet belőle. Igazából ezt a külföldi turnét nem azért csináljuk, hogy úristen, csak befutna az együttes. Persze nagyon örülünk, ha mégis adódik egy lehetőség. Mert ahogy mi, magyarok bánunk a saját kultúránkkal, abból nagyon nehéz így kitörni. A franciák és a skandinávok is már 10-15 éve fölismerték, hogy ez a műfaj egyfajta szellemi exportcikk, ami egyrészt jót tesz az ország imázsának, másrészt – kis befektetéssel, egy idő után – még pénz is áramlik visszafelé. Nálunk ezzel nem foglalkozik senki. Van egy-két kirakatrendezvényünk, ahol elszórunk egy csomó lóvét, szinte fölöslegesen. De ahhoz, hogy magyar produkciók külföldön megvethessék a lábukat, koncepcióra és valódi felsőbb akaratra lenne szükség.

- És a rendszerváltás óta egyik kulturális tárcában sem vélte fölfedezni ehhez a szándékot?

– Nem. Sokkal inkább érzem ezt a fajta kultúrát ide-oda söpört valaminek. Pedig a magyar kulturális viszonyok között rengeteg olyan történés van, a népzenétől a kortárs táncig, ami nagyon jól működhetne külföldön, ha picit itthonról jó értelemben véve alátennénk, kapna egy kis hátszelet. Persze nem a nemzetközi mainstreammel kellene versengeni, sokkal inkább az önszerveződő izgalmas kisebb produkciókkal lehetne sikereket elérni. Ezek között jóval több az olyan művészetközeli produkció, amik tartalmasabbak, tele vannak invencióval, és a külföldiek számára is érdekesek lehetnek.

– Lehet még a Quimbyre azt mondani, hogy egy alternatív rockzenekar?

– Azért ez a zenekar bármit is csinál, valaminek még mindig az alternatívája. Attól, hogy a húsz év termésében találunk pár számot, amit esetleg játszik a rádió is, azért az még talán nem túlzás. Az, hogy minek címkézzük föl a zenekart, nem nekünk vagy a közönségnek fontos, hanem inkább a médiának, ezeket a dolgokat ott találják ki. A Quimby egy underground gyökerekkel rendelkező együttes, és azzal, hogy a hosszú idő alatt népszerű is lett – azt gondolom – az alternatív szcéna is szélesedett.

– Ez a népszerűség befolyásolja önöket a dalszerzésben?

– Tudatosan biztos nem. Időnként hallunk baromira vicces dolgokat. Amikor például a

Most múlik pontosan

után a nagyapa rángatja az unokáját, hogy menjünk, mert most már csak csörömpölés lesz. Egy ilyen nagyobb merítésben bizonyára vannak olyan emberek, akiknek csak egy-egy dalunk tetszik, és olyan rajongók is, akiknek nagyon sok. Nyilván nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni. Azt hiszem, az meg normális, hogy egy húszéves zenekarnak van már néhány slágere. Ezek azok a pontok, ahol meg tud erősödni egy együttes, anélkül hogy tudatosan készülne erre. Olyan nincs, hogy na, ma én slágert fogok írni.

– Azt azért lehet érezni, hogy ez „nagy dobás” lesz?

– Néha lehet, de nem törvényszerű. Azt is lehet érezni bizonyos daloknál, hogy na ez biztos közönségmegosztó nóta lesz, és lesz olyan, aki kiszalad a teremből.

– Ilyenkor azért játsszák el közönség előtt, mert önöknek tetszik, vagy azért, mert kísérleteznek?

– Is-is. De mi nem egy számot játszunk egy koncerten, hanem egy műsort. Azon belül viszont nagyon jól elviszi a hangulatot máshová, lehet dramaturgiailag fontos, újabb ajtókat nyithat ki a fejekben, a lelkekben.

– És ezen az sem változtat, hogy a hallgatóság egy része mást vár…

– Mindenki mást vár. A belső igény szüli, hogy mi mit szeretnénk. Legtöbbször azért mégiscsak nekünk kell meghallgatni. És csak azok a dallamok, ritmusok, hangulatok tudnak működni, amik valamiért megfogtak bennünket. Mi nem tudjuk profin lehaknizni a műsort.

– Rögtönzött közvélemény-kutatást végeztem főként egyetemisták között. Arra voltam kíváncsi, melyik Quimby-albumot tartják a legjobbnak. Legtöbben a Kilégzést említették. Persze a felmérés nem reprezentatív. Ön tudja őket rangsorolni?

– Igen, a közönség körében valószínűleg a Kilégzés – ami egy spirituálisabb album, ugyanakkor földhözragadtabb is – a legsikeresebb. Ez egy folyamat állomása, vagyis nem születhetett volna meg az előtte lévő lemezek nélkül. Volt egy pszichedelikus korszakunk, aminek csúcspontja az

Ékszerelmére

. Egy kocsma-sanzonos időszak, aminek még mindig a

Jerry

a legjobb reprezentánsa, akkor is, ha tele van gyermekbetegségekkel. Volt egy kísérletező korszakunk, aminek pedig a

Morzsák és szilánkok

, amit nagyon ritkán említenek meg. Ez az album attól különleges, hogy nem is dalok, hanem élő „elszállások” szólnak rajta, meg remixek. Azon is nagyon sok mindent szeretek, ahogy a

Kicsi országon

is vannak remek dalok. Az eddig még nem fordult elő, hogy egy egész lemezt, úgy ahogy van, hibátlannak tartanék.

– A Kilégzés 2005-ben jelent meg, közvetlenül utána, hogy visszajött Komlóról, egy 13 hónapos bentlakásos terápiás kezelésről, egy drogfüggőket rehabilitáló intézményből. Tartotta közben a zenésztársaival a kapcsolatot?

– Csak egy idő után, és csak

Livius

jöhetett, havonta egyszer, 2-3 órára.

– Olyankor szóba került, hogy mi lesz a Quimbyvel?

– Az elején még nem. Amikor először hazamehettem, 7-8 hónap után, akkor leugrottam pár sráccal jammelni egy dunaújvárosi pincébe. Ezután beszélgettünk először arról, lehet, hogy lesz ebből valami.

– Fölmerült önben, amíg Komlón volt, hogy a zenélésnek vége van?

– Inkább előtte foglalkoztattak ilyen gondolatok, ott más volt a dolgom. A rehabilitáció vége felé viszont egyre bizonyosabb voltam abban, hogy lesz folytatás. A felépülés alatt újra fölfedeztem magamnak a zenét. Úgy éreztem, elvesztettem egy zenekart, de megtaláltam a muzsikát.

– Ez mit jelent pontosan?

– Voltak hangszerek, és a közösségi zenélgetések (különféle zenés produkciók a rehabosokkal) mellett olykor átsétáltam az étkezőbe, ahol egy picit egyedül lehettem a hangszerrel. Szépen zenegett a terem, és azt éreztem, hogy belül is zenegedezik valami újra. Később, amikor először leültünk a zenekarral, akkor már nem is az volt a kérdés, hogy csináljuk-e tovább. Inkább azon ment az agyalás, hogy hogyan. Mert előtte rengeteg dolog rosszul működött. A földbeállás nem csak az én problémám volt, hanem egy olyan együttesé, aki nem tudott jó értelemben véve profivá válni. Kaotikus állapotok uralkodtak, amiket rendezni kellett.

– Akkor az ön komlói létének jótékony hatása volt a zenekar további létezésére is.

– Átvitt értelemben igen. Egy tisztulási folyamat volt az egész csapat számára. Fura módon abból a sötétségből végül jól jöttünk ki, de ezt akkor még nem tudhattuk előre. Az, hogy ennek haszna is volt, csak évek múlva derült ki. A privát életemben ezt jóval hamarabb tudtam. Az egy nagyon izgalmas, bár sokszor fájdalmas és nehéz időszak volt. Az is időbe tellett, mire újra megtaláltam a csibészségemet. Abban a kicsit patetikus szellemi állapotban elég sűrűn bepárásodott a szemem, és be voltam merevedve, mint egy korinthoszi oszlop. Örültem az életnek, és megindítottak a dolgok, de kis idő elteltével jó volt fölfedezni, hogy a szar azért még mindig büdös. Beállt az egyensúly.

– Nem akarom az alkohollal, a drogokkal kapcsolatos függőségéről faggatni, mert ezt jó néhányan megtették már. És ön nagyon őszintén nyilatkozott több alkalommal is erről. Az viszont érdekelne, hogy amikor nyíltan fölvállalta a történetét, akkor mi motiválta? Úgy érezte, valóban tud segíteni azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek? Vagy már annyian kérdezték, meg annyifélét is beszéltek, hogy jobbnak látta, ha elmondja a valóságot?

– Mivel színpadi figura voltam, az emberek egy részét érdekelte, hogy mi történt velem. Sokakat csak úgy, mint egy bulvár hír. Másokat pedig azért, hogy talán tudnak belőle valamennyit profitálni. Az volt bennem, ha kérdeznek, akkor vagy azt mondom, nem válaszolok, vagy őszintén elmesélem, mi a helyzet. És akkor elkezdődött az az őrület, hogy 4-5 évig nagyjából minden interjúban az első kérdés az volt, hogy vagyok, a második, és akkor mi is történt a rehabon. Ez egy idő után már nagyon fárasztó volt. Úgy éreztem, leginkább ilyen életvezetési kérdésekről kell beszélnem, amihez annyira nem éreztem affinitást. De válaszoltam, csak már szabaduljak... (

És csibészesen elmosolyodik.

)

– Akkor a felvetés egyik része jogos.

– Tudtam, hogy azoknak a nagy részét, akik függőségben szenvednek, inkább taszítja a szembenézés. Mert a függőség is élni akar, és nem szereti, ha valaki piszkálja. Ezért az én történetem csak annak jelenthet valamilyen fogódzkodót, aki nemcsak hogy érintett a problémában, hanem éppen nyitott is a változásra. De ők csak egy elenyésző százalékát tették ki azoknak, akik a velem készült interjúkat olvasták, hallgatták. Ezért a bulvársajtónak, a kereskedelmi médiának egyáltalán nem is nyilatkoztam. Vannak olyan fórumok, ahol kifejezetten ennek a témának a megbeszélésével foglalkoznak, valamint főleg azokban az orgánumokban szólaltam meg, ahol előtte is szerepelt a zenekar. Ha akadtak páran, akiknél betaláltak a mondataim, akkor már megérte.

– Aktívan részt vesz több alapítvány karitatív munkájában is, például deviáns és fogyatékos gyerekeknek művészetterápiás foglalkozásokat tart. Ez azt is jelenti, szeretne visszaadni valamit azokból az élményekből, amiket ön is kapott Komlón?

– Nem is tudom, ez nem ilyen adok-kapok. Előtte is éreztem közösséget az efféle emberi szférákkal. Most éppen a

Baltazár Színházasokkal

készítettünk közösen egy dalt. Ha van olyan projekt, ami érdekel, és időm is van rá, akkor oda elmegyek. Nagyon gazdagok ezek az emberek, és rendkívül izgalmas a velük való közös munka. Sokkal nyitottabbak, sokkal kevésbé rejtik el az érzelmeiket, mint az átlagemberek.

– Talán ezeknek a sérült embereknek a mentalitása közelebb is áll az érzékeny művészemberekéhez…

– Mert mi is sérültek vagyunk? (

És jót nevet.

) Vagy mert az esendőségünk biztosan közös? De nehogy azt gondolja, csak olyanokat hívnak ilyen helyekre, akiknek volt már valamilyen „szélütése”. Például, amikor együtt dolgoztunk a

Nemadomfel

együttessel, akkor ott olyan próbák zajlottak, hogy aki jelen volt, az azt mondta, minden nap ide akarok járni. Mindenkit fölébresztett, ahogy délelőtt 11-kor az a csapat nyomta a show-t, mintha a

Wembleyben

lettek volna. És ettől annyira sugároztak, annyira átjött az energia, hogy az fantasztikus volt. Aki részt vett már ilyen munkában, biztos vagyok benne, nem csak önfeláldozásból tette. Ez egy hasznos és gazdag terepe a szellemi történéseknek.

– Az első megkeresésemre, még márciusban, a menedzsere azt válaszolta, az interjúra leghamarabb a SZIN-en tud alkalmat találni. Jó néhány e-mail és szerencse is kellett hozzá, hogy most mégis itt beszélgettünk. Zavarja a média folyamatos érdeklődése?

– Az nyilvánvaló, ha egy művészember televízióba, rádióba, riportokra járkál, az alatt nem azt teszi, ami a legfontosabb dolga, nem alkot. Számomra a médiában szerepelni önmagában nem egy nagy élmény. Mostanában az idővel is nagyon hadilábon állok, ezért a menedzserünknek is megmondtam, úgy ígérjen interjút, hogy lehet, ő fog rá elmenni.

– Akkor inkább nincs rá ideje…

– Egyrészt... Másrészt az internet korában, ha megjelenik egy beszélgetés a karakószörcsöki iskolaújságban, azt Debrecentől Bostonig bárki elolvashatja. Húsz évvel ezelőtt ha valaki adott egy interjút egy pécsi lapnak, arról csak az ottaniak tudtak. Nekem sem születnek napról napra új gondolataim, főleg nem, ha nagyjából ugyanazokról kérdeznek. Ezért inkább teszem a dolgom, pöngetem a gitáromat vagy festek. Ha van valami aktualitás, egy új lemez vagy turné, esetleg egy könyv vagy kiállítás, az még OK, de hogy lenne még egy interjú az idei fesztiválszezonról (

és rágyújt egy újabb cigarettára

), az már nem annyira OK. (

Majd mosolyogva megkérdezi, tudom-e, pontosan merre van az A Capella, mert a többiek ott várnak rá.

)

– Most a zenekarnak jól megy, sok a koncert, ilyenkor a festészet csak kikapcsolódás?

– Az is ugyanolyan szerelem, mint a muzsika. Nyilván a zene az ismertebb, meg az feltűnőbb is, ha az ember ilyen nagy téren zajong, mint amikor fest.

– De azért a zenével többet foglalkozik?

– Időszakok vannak. Ezzel én is küzdök. Ha nincsenek koncertek, és szinte naponta bemegyek a műterembe, akkor egy idő után már álmomban is jönnek a képek. Amikor elkezdek dalokon dolgozni, akkor pedig a dallamok, ritmusok, szövegek áramolnak. Van ennek egy körforgása.

– És könnyű váltani?

– Nem mondom, hogy olyan egyszerű. Van, amikor a hangsúlyok egy héten, de akár egy napon belül is megváltoznak.

– Melyik műfajban tudja jobban kifejezni magát?

– Ami számomra a legtermészetesebb, az az, hogy fogok egy papírt, és rajzolok. Ez a tanult szakmám is. Dalszövegeket anno azért kezdtem el írni, mert a zenekarnak szüksége volt rá, később éreztem rá. Meg aztán belecsapni egy torzított gitárba, az marha nagy feeling.

– Szöveget sem tud mindenki írni…

– De gondolatai mindenkinek vannak. Egy idő után ebben a szakmában ez valahogy így működik, hoppá, van egy jó gondolatom, akkor talán érdemes leírnom, mert egyszer szükségem lehet rá. Majd elkezdem díszítgetni a gondolatcsokrot, utaztatom az elmémet, és már élvezem is. A zene az egy nagyon nagy varázslat. Az, hogy megrezegtetjük a levegőt, és ez másokban hangulatokat, érzéseket kelt, az engem is izgalomban tud tartani. Ezt a csodát képzőművészeti alkotással szinte lehetetlen überelni. Bár az nyilván más. És a zenének nemcsak alkotói, hanem előadói része is van. Ki kell állni a színpadra.

– Kapcsolatot kell teremteni.

– Idővel ezt is meg kell tanulni. A képzőművészet magányosabb műfaj. Az ember elkezd sakkozgatni az eszközökkel, kenegeti, tologatja őket, majd alkalmasint elégeti a kész képeket. Építésznek kellett volna mennem.

– Házakat tervezni, ez az álma?

– Ez is, mert mindig, amikor valamilyen művészeti ággal foglalkozom, festészet, zene, fölteszem magamnak a kérdést: OK, hogy szeretem ezt csinálni, de mire jó ez?

– Marad-e nyoma?

– Nem úgy értem. Hanem hogy jó-e az másnak is, hogy én ezt csinálom. Mert ha egy építész tervez egy szép házat, azontúl, hogy az esztétikai élmény, lehet benne lakni. A koncerten, ha jól csinálom a dolgom, annak mások is örülnek. Jó azokban a hangulatokban, érzelmekben létezni. A zenénél látom, hogy ebben is jó lakni. De mire jó a festészet? A múltkor vendégségben voltunk egy ismerősömnél, és ott az ablak tele volt virággal, aminek ilyen elegáns, színes nagy virágai vannak felül…

– Orchidea.

– Igen, igen. Rengeteg vendég jött oda ebédre. És mindenkinek, aki belépett az ebédlőbe, az első mondata az volt, de gyönyörűek ezek a virágok. A tekintetük pedig elidőzött rajtuk, korosztálytól és érdeklődéstől függetlenül. Talán a képzőművészet ilyesmiről is szól, mindenkinek ad egy pillanatra valamit. Nekem is van olyan képem, ami nagyon régóta velem él, bárhol lakom, kiteszem a falra, és a mai napig tolja az energiát. Ha én ezt mással is meg tudom tenni, akkor már jó valamire ez is.

– Fontos az önigazolás?

– Bármennyire is szép dolog az önkifejezés, az is fontos, hogy ne legyen teljesen öncélú.

– Korábban beszélt arról, készül egy album, ami egy válogatás lesz a képzőművészeti alkotásaiból. Hol tart már?

– Gyakorlatilag 90 százalékban készen van. De több bajom is van vele. Az egyik pontosan ugyanez. Mire lesz ez jó? Az ember végiglapozza, és látja, tele van képekkel…

– Szöveg nem is lesz benne?

– Volt egy olyan elképzelésem, hogy a képek mellé írok egy szürreális mesét. Bele is fogtam, de a harmadik oldalnál abbahagytam, mert fejben már a századiknál tartottam. Rájöttem, ez egy iszonyú türelemmunka, és hogy én nem vagyok író. Most már úgy vagyok vele, inkább csak képek lesznek benne. Aztán az is komoly gond, hogy egy ilyen sokoldalas színes album nagyon drága. Megjelenik a könyv, és horribilis ezrekbe fog kerülni.

– Ha akkora lesz az érdeklődés, mint a válogatott dalszövegei iránt, amit már jó ideje sehol sem lehet kapni, akkor nem lesz ez olyan nagy probléma.

– De azt a kiadványt viszonylag olcsón el lehetett készíteni. Lehetne még egy olyan verzió, hogy hagyjuk a könyvet, és az egész anyagot föltesszük az internetre. De az meg azért nem jó megoldás, mert már két éve dolgozik rajta a grafikus, a fotós, a szerkesztő.

– Meg jó néhány éve ön is…

– Ez egy logisztikai feladat, meg kell oldani, hogy a projekt legalább nullára kifusson, és ne legyen olyan iszonyatosan drága a könyv. De még ennél is fontosabb, hogy elégedett legyek azzal, amit az albummal közölni szeretnék a világgal.

– Egy ideje a táskámban hordom ezt a kis kötetet, és ha lehetőségem adódott, olvasgattam a dalszövegeit. Ez egy nagyon szép gondolat: „Vannak jó szelek, s persze rosszak is, és a hullámok mögött vár ránk a part, de semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.” 2006-ban, amikor megjelent a Ventilátor Blues, akkor ön már pontosan tudta, hogy melyik kikötőbe tart?

– Itt nem arról van szó, hogy minden bizonyos, és egy garanciális pecséttel a hátadon hajózol a tökéletes kikötőbe. Ezek a sorok a reményről szólnak, hogy egyáltalán van az a part, és van hová tartani. A Ventilátor Blues valaminek a lezárása és összefoglalása. A dalszövegeken keresztül eljutunk oda, ahol a dolgok már nem történnek velünk, hanem ahonnan már vissza tudunk nézni. És már vannak tanulságok is, amelyek közül a legfontosabb, hogy van remény. És ez egy reményvesztett embernek iszonyatos nagy változás. Egyszerre valami újnak is a kezdete.

– Egy évvel korábban adták ki azt a könyvet, amely Nick Cave válogatott dalszövegeit tartalmazza, amihez ön készített illusztrációt, borítótervet. Kedveli őt?

– Igen. Cave a kortárs muzsikus-költő előadók között a nagyon szuggesztív, karizmatikus egyéniségek közé tartozik. Nagyon érzékenyen és jó ízléssel nyúl olyan zenei műfajokhoz, az old school retkes bluestól a balladákig, a rockhoz, a punkhoz, amiket külön-külön is szeretek. Az ilyen előadók gyakran inspirálóbbak, mint aki csak egy stílusban utazik.

– Az életrajzukban is vannak hasonlóságok: a gimnáziumi zenekar, a festészet, a drogok.

– Sőt, még egy évig együtt jártam az egyik osztálytársával a Képzőművészetire. (

Veti közbe.

)

– Budapesten?

– Igen, egy ausztrál sráccal.

– És elmesélte neki rajongását az osztálytársa iránt?

– Szóba került az is, meg minden más is. Például, hogy hogy is volt az, amikor a gimnáziumban Cave égő fejjel rohangált, mert véletlenül felgyújtotta a lakkozott haját. (

És mind a ketten jót nevetünk.

)

– Mi volt az oka annak, hogy néhány év után a bátyja kiszállt az együttesből?

– Az egy folyamat része volt. Endit azért hívtuk el, mert megijedtünk az első koncertünk előtt, hogy semmit nem tudunk játszani, ő pedig tudott szólózni. Neki meg megtetszett a zenekar, és velünk maradt.

– Ő hol játszott előtte?

– Haverokkal, itt-ott, amatőr zenekarokban. És amikor újraalakultunk Quimby néven, egyértelmű volt, hogy Endre is benne legyen. Aztán eljött egy olyan fázis, amikor mi már beértük tudásban, lelkesedésben, ő pedig ellustult, nem akart próbálni. Endi mindig is hobbista szeretett lenni. Ha komolyodtak a dolgok, akkor megijedt, és már nem akarta csinálni. Utána bekerült a

Heaven Street Seven

-be. Ott is ugyanez történt.

– Zenél még?

– Igen, de ugyanilyen módon, hobbiból. Nem az a típus, akinek állandóan lóg a kezéből a gitár. Van rendes foglalkozása, tanár, és egy örök rajongó.

– Említette valaha is, látva a sikerüket, sajnálja, hogy kiszállt a Quimbyből?

– Nem mondta így ki konkrétan, de talán érezni valamit. Magam sem tudom, mit gondol pontosan. Nem téma.

– Tavaly a jubileumi koncert idején volt arról szó, hogy készül egy film a 20 éves Quimbyről. És mikorra lesz kész?

– Nem fog elkészülni.

– Miért?

– Elsősorban anyagiak hiányában. Úgy kezdtünk el forgatni, hogy nem volt még meg rá a pénz. Igaz, a filmesek azt remélték, mivel ők már csináltak egy-két mozit, hogy az ő nevük meg a miénk együtt elegendő lesz arra, hogy támogatást tudjanak szerezni.

– Fölvettek valamennyi anyagot, aztán leálltak…

– Igen, de egy részét – egy kiskoncertet – ki fogjuk adni DVD-n. A film ötlete nem a miénk volt, de sajnáljuk, hogy nem sikerült megvalósítani.

– Merényi Dávid rendezővel és stábjával forgattak, akik a Kispál-filmet is készítették.

– Igen, és ők gyakorlatilag borítékolták az anyagi hátteret, hiába mondtuk, hogy mi hátba veregetésekből élünk, és nincsenek szponzoraink.

– Ön szerint ez min múlik? Hiszen vannak olyan művészek, akiket évek óta folyamatosan komoly cégek szponzorálnak.

– Valószínűleg a személyes ismeretségeken. De az is igaz, mi sem igen smúzolunk senkivel. Volt olyan, hogy egy ilyesmivel foglalkozó személyt megbíztunk, aki körbejárta az összes létező kisebb-nagyobb céget. Tök sokan mondták is, hogy egyébként szívesen segítenének, de most éppen nem alkalmas a gazdasági környezet… Ja meg, volt olyan is, aki adott volna, viszont olyan feltételekkel, ami meg nekünk nem fért bele.

– És annyi pénzt nem tudnak ajánlani, hogy a Quimby elvállaljon egy ilyet…

– Ha a pénz olyasmivel jár együtt, ami már beleszól a művészi koncepciónkba, a zenekar imázsába, akkor inkább azt mondjuk, köszönjük, de nem. Több esetben is úgy éreztük, hosszabb távon inkább vesztenénk rajta.

– A Most múlik pontosan daluk a Csík zenekar feldolgozásában fantasztikus siker lett. A Quimby számára mi ennek a hozadéka?

– Egyrészt rengeteg kézzel fogható pozitív eredményt is hozott. Például, amikor – rögtön a feldolgozás megjelenése után – Erdélyben léptünk föl, kétszer annyian voltak a koncertünkön, mint korábban, és nem tudtuk, hogy miért. Aztán kiderült, hogy a feldolgozás révén nagyon sokan megismerték a nevünket, és kíváncsiak lettek ránk. Eleve az már egy nagyon pozitív dolog, amikor a műfajok között ilyen átjárások vannak. Valahol minden ilyen hídszerep megtisztelő bármelyik művész számára. Tehát az, hogy a Csík csinált egy ekkora bombasztikus slágert egy ilyen aranyos kis dalunkból, az egyfelől nagyon jó, mert népszerűsítette a zenekart. Másrészt vannak ennek negatív következményei is. Mert nemcsak a Csík dolgozta föl, hanem a vendéglátós zenekaroktól kezdve szinte már mindenki, és az unásig játsszák is. http://www.youtube.com/watch?v=VjWX-WPO6Hk&feature=player_embedded

– Mert a többiek tutira akarnak menni, és le akarják húzni a sokadik bőrt is róla.

– Erről viszont nem a dal tehet. Mégis az emberek egy része a dalra kezd el negatívan reagálni, és azt mondja, nekem akkor már nem is kell.

– De ez nem azt jelenti, hogy akkor már a Quimbynek sem kell?

– Nem, de volt idő, amikor már nem tudtuk, hogy hogyan is adjuk elő. Elkezdtük játszani, a közönség meg össze-vissza énekelte. Az egyik ilyen ritmusban, a másik úgy, ez így hallotta, amaz úgy. Nagyon nagy nyomás volt ezen az egyszerű nótán. És ha valakitől nagyon sokat várnak, általában csak csalódást tud kelteni. Nekünk is vissza kellett találnunk hozzá. Erre ráment egy évünk. Mégis, a negatívumok ellenére is, nagyon fontos a Most múlik… a Quimby történetében, mert ez volt az első olyan dalunk, aminél azt éreztük, van egy olyan számunk, ami önálló életre kelt, éli a saját életét, és talán még minket is túlélhet. Ez különös érzés. Igaz, most agyonjátsszák – de az összes olyan dal, ami örökzöld lett, a saját korában mind így járt –, később azonban csak egy klassz szám lesz a dalok panteonjában. Vagyis sokkal jobb, hogy van, mintha nem lenne.

(Az interjú véget ért. Majd még megkértem arra, hogy a nálam lévő könyvbe írjon néhány sort. Mire ő az egyik üres oldalra elkezdett rajzolni. Én pedig újra bekapcsoltam a magnót.)

– Már az elején, amikor belefog, tudja, hogy mit akar rajzolni?

– Valamit tudok, de azért közben is alakul.

– És önnek is meglepetés lesz a végén…

– Van úgy is, de szerintem ez nem baj. Mondjuk, ennél a rajznál nem volt konkrét elképzelésem az elején. Aztán jött ez a majomszerű figura, meg ez a másik. Gondoltam, őt is ideteszem, mert itt sok hely van. És akkor ez a horror vacui így beindult… De itt már több hasonló hangsúlyos dolog is van, ami egy kicsit zavar…

– Van olyan képe is, „ami egy kicsit zavarja”?

– Olyan előfordult, még régebben, mivel drága volt a vászon, ha nem tetszett a kép, akkor átfestettem. Vagy elajándékoztam valakinek, akinél én nem látom sokat.

– Ő meg örült neki…

– Viszont én azért nem örülök annak, ha valakinél rossz képem van. Igaz, olyan is ritkán adódik, hogy teljesen elégedett vagyok azzal, ami elkészült. Néha közben nagyon, aztán az elmúlik, utána újra vagy mégsem.

– Gitár is lesz benne?

– Ilyen gitárszerű valami… Hát, ez így sikerült. A nevemet még odaírom.

– Köszönöm a beszélgetést és a rajzot!

Juhász Ági