"Szeretek csodálkozni, szeretem észrevenni mások világát" - beszélgetés Lovasi Andrással

Lovasi András mesél a Kispál és a Borz zenekarról, ottani törekvéseiről és a kompromisszumok nélküli búcsúturnéról, a Kiscsillag zenekarról, nénikről és bácsikról és arról, néha jó lenne a kottába smiley-t is rajzolni… Meg az orfűi fesztiválról, a még létező CD-kiadásról, a Sztornó sztorijáról, pécsi gyökereiről, kultúráról, kollégákról és hogy a másik világa mindig érdekesebb…

– Ha nagyon röviden kellene meghatároznia, hogy mitől volt olyan népszerű a Kispál és a Borz zenekar, akkor mit mondana?

– Bizonyos értelemben a Kispál kitalált egy olyan hangot, nem is kitalált, mert voltak ennek előképei, de meghonosított egy olyan dalírási módszert és előadói attitűdöt is, ami annak idején revelációszerűen hatott. Kevés sztárallűrünk volt, olyan volt, mint mikor az utcáról fölmentek a gyerekek a színpadra, és játszottak. Azt gondolom, megadta az embereknek azt az élményt, hogy nem egy távoli varázslatot néznek. És azt érezték, ezt én is meg tudnám csinálni, mert zeneileg is pimaszul egyszerűnek tűnt. Miközben egy értelmiségi zenekarnak voltunk titulálva, volt a működésünkben egy ilyen plebejus attitűd is.

– A főiskolát a Kispál miatt hagyta abba?

– Hogy nem folytattam, az egyrészt amiatt volt, mert megsértődtem a tanárra, aki nem engedett harmadév végén vizsgázni, és ősszel nem mentem vissza pótvizsgázni. Másrészt akkoriban sokat dolgoztam, miközben egyre többet zenéltem, próbáltam pénzt is keresni, újságkihordó voltam, kocsmároskodtam koncerteken.

– És ha nincs a zenélés, ma földrajz- vagy rajztanár lenne?

– Szerettem a próbatanításokat, a gyerekek is kedveltek, voltak sikerélményeim. Nem kizárt, hogy tanár lettem volna egy ideig. Sokáig nem, mert ha az embernek családja van, akkor egy idő után olyan állást keres, amivel el tudja azt tartani. Mert ez egy általános iskolai tanári diplomával elég nehéz. Nem véletlenül csak a legelhivatottabbak maradnak a pályán, és minden tiszteletem az övék. Húsz éve arról beszélnek, milyen reformokat kellene az oktatásban csinálni. Szerintem először meg kellene fizetni a pedagógusokat, mert az biztosan nem egészséges, hogy az alsó tagozatban szinte csak nők tanítanak, és lassan csak hobbiból. Azt gondolom, az államnak az lenne az egyik legfontosabb tevékenysége, hogy többet kéne tennie azért, hogy a gyermekeit a lehető legjobb erők oktathassák.

– Miért nem magyar szakra jelentkezett?

– Nem szerettem annyira a magyarórákat, mert „középiskolás fokon” nem volt annyira élvezetes magyart tanulni. Bár az, hogy jól írok, kiderült a gimnáziumban. Azóta már olvastam jó verselemzéseket, tanulmányokat, de az a klasszikus, mit akart a költő mondani…, az engem mindig fárasztott.

– Időnként bennem is azért fölmerül, amikor a dalszövegeit olvasom – amiknek a világa egészen sajátos, és gyakran ad egyedi értelmezésekre lehetőséget –, vajon jól értem-e, és ugyanazt gondolom-e, amit a vers írója…

– Szerintem ennek mindenki, aki irodalommal foglalkozik – és bizonyos értelemben a dalszövegírás is része annak – titokban örül, mert elég hiúak vagyunk, hogy azt higgyük, az embereknek van erre idejük. Amikor belefogtam a versírásba, azt kerestem, mi az, ami számomra mondható, hihető. Valamelyest törekedtem arra is, hogy legyen egy asszociációs rend a dalok között. És most már egyre inkább ügyelek az egyszerűségre is, már nem akarok bonyolult verseket írni. Azt szeretem, ha valamitől számomra is megemelkedik a szöveg. Engem is meg kell, hogy lepjen.

– Mik vezettek oda, hogy a nagyon sikeres Kispál zenekar 2010-ben abbahagyta a zenélést?

– Kezdett egy ilyen önismétléssé válni az egész. Csináltuk a lemezeket, és egyre többen mondták, hát ez olyan, mint amaz volt, amit persze mi akkor nem úgy gondoltunk. Egyébként, ha egy-két évre leállunk, szinte biztos vagyok benne, tovább működhetett volna az együttes. Azokat a lépéseket, amiket én viszonylag tudatosan tettem az ezredforduló után, mivel ezek kockázatos és biztos sikert nem garantáló törekvések voltak, ezeket – én úgy gondolom – a zenekar és a menedzsment is fúrta. Igazából nem merték elvetni a javaslataimat, hiszen mégiscsak én voltam az együttes vezetője. De az is tény, nemcsak én vittem az ötleteket, viszont végig én szintetizáltam a különböző művészi szándékokat, mert volt ott kvalitás jócskán. Amerre a megújulás felé akartam tolni a zenekart, az nem talált kedvező fogadtatásra – amit valamelyest meg is értek –, mert

Kispi

sosem szerette a nagyon artisztikus dolgokat, a bonyolult, jobban összerakott produkciót, az olyan színpadi munkát, ahol a látványelemek nem spontánul jelennek meg, meg olyan többletmunkával járt volna, ami nem feltétlenül volt ínyére a zenekarnak. Másrészt meg olyan emberek bevonásával is, ami szintén nem tetszett a többieknek, mert ez egy viszonylag zárkózott társaság volt. Ezért a dalszerzés is nehezebben működött, írtunk még pár jó számot, de már nem volt meg az a fajta kohézió, ami régebben. Tulajdonképpen a búcsúturné az, amire jó szívvel emlékszem, mert akkor már tudtuk, minden koncert fontos, másrészt akkor már nem voltam hajlandó kompromisszumokba belemenni. És a végén mindenki azt mondta, miért nem csináltuk ezt előbb meg, mert baromira élvezték.

– A Kiscsillag zenekar indulásakor volt olyan koncepció, hogy „igyekszünk a Kispáltól különbözni"?

– Eleinte azt mondtuk, ez egy hobbizenekar. A meg nem valósult lehetőségek együttese, mert mindenki, amit nem tudott az anyazenekarában, azt itt próbálta megcsinálni. Az volt a koncepció, hogy ez egy lazább, inkább rock and roll zenekar. Én gitározni szerettem volna, és az volt az elképzelésem, azokat a dalokat, amiket gitárra írok, majd idehozom, mivel a Kispálban alig volt rájuk fogadókészség. A Kiscsillag-dalok azért lesznek jók később is, mert majdnem mindegyiket el lehet játszani egy szál gitárral is. A Kispál munkamódszerében az improvizációkra épült, ez óhatatlanul nagyon sok ad-hoc megoldást eredményezett a lemezeken. Most meg inkább olyan szemlélettel dolgozom, hogy megírok egy dalt, de az még nincs kész, és akkor próbálom megcsinálni így, úgy… Jobban körbejárom a dolgot, ezért sokkal kerekebb nóták születnek. Amit én jónak gondolok a dalírásról a popzenében, azoknak a kritériumoknak ezek számok jobban megfelelnek.

– Mire számíthat az, aki először megy Kiscsillag-koncertre?

– Tavaly ősszel jelent meg a legutóbbi lemezünk, de már nekiálltunk új számok készítésének, amiből már a koncerten is játszunk, hogy mindig legyenek zenei újdonságok is. Ebben a közegben sokkal könnyebb dolgoznom, mert a zenekar is kívánja a folyamatos megújulást. Elindultunk novemberben a turnéra, és elég sok helyszínen egészen kicsi klubhelyiségekben játszottunk. De mindenhova vittünk önálló saját koncertfényeket, háttérfüggönyt, és vannak olyan elemek, hangbejátszások, zenei fordulatok, egyebek, amik – bár remélem, hogy úgy tűnnek valamennyire spontánok – viszonylag pontosan ki vannak találva az első perctől az utolsóig. Azt gondolom, ettől nem merevedik el egy zenekar, sokkal inkább önfeledtebben tud zenélni, mert tudja, mi történik a következő pillanatban. Ez azért nem olyan nagy durranás a mostani show-k világában. Mégis az az érdekes tanulság, hogy iszonyúan működik. A legtöbb banda ugyanis úgy jár le ezekbe a klubokba, hogy vannak számok, fölállunk, eljátsszuk és kész. De azt, ha egy műsor kompakt, azt azért látják az emberek, és értékelik is, hogy mennyi munka van benne. Az összes helyszínre elvittünk minden cuccot, de jó néhány helyiség olyan pici volt, hogy semmit sem tudtunk kirakni. Mégis ez ad egy tartást az egésznek.

– A hallgatóság száma folyamatosan növekszik, ahogy egyre jobban megismerik a zenekart?

– Azt nem mondom, hogy látványosan növekszik, főleg az utolsó évben nem. De mi annak is örülünk, hogy nem csökken. Mert a válság egyre jobban érzékelhető, és halljuk másoktól, hogy szinte mindenütt kevesebb a koncertlátogató.

– A Kispál-rajongók közül sokan jöttek ön után?

– Igen, többen járnak Kiscsillagra is. Van, aki jobb híján, és azt mondja, hát azért a Kispál jobb volt. De a Kispál első lemezénél már azt hallottuk, azért a demo jobb volt, a másodiknál, hogy az első… És ez azóta is így megy.

– És a többi rajongóval mi lett?

– Eltűnt a Kispál, és az az érdekes, alig profitált belőle másik zenekar. Pedig rengeteg olyan van – egyik rosszabb, mint a másik –, aki a Kispál köpenyéből bújt elő. A nézőszámok csak a

Quimbynél

nőttek – tudom, mivel közös a menedzsmentünk –, de nekik elsősorban nem a Kispál megszűnése miatt, az csak egy adalék hozzá. Magyarországon – piaci szempontból – az utóbbi időkre végképp kiöregedtek az „adult” rockos előadók, és az a 30+-os közönség, amelyik a nem annyira ijesztő, de azért vagány dolgokat szerette, egyszer csak ott állt előadók nélkül. És a Quimby volt az, aki készen állt rá – szervezetileg, előadói képességek, egyebek tekintetében –, hogy ezt az űrt megpróbálja betölteni. Jelen pillanatban itthon csak azok a produkciók élnek meg, ahol a piaci viszonyoknak megfelelő jegyárakat el tudják kérni. Azok a zenekarok, amelyeknek fiatal a közönsége, nem tudnak előrelépni.

– A Kiscsillagnak melyik korosztály a közönsége?

– Viszonylag vegyes. És valószínűleg amiatt nem csökkent a nézőszámunk, mert „öregedett” a közönségünk, egy csomó idősebb hallgató is megjelent. Az vicces is volt, amikor a

Néniket a bácsiknak!

lemezcím miatt néhány nyugdíjas korú is eljött a koncertjeinkre.

– Régebben a szövegeiben inkább lányok szerepeltek meg nők, most már nénik is…

– Régebben is voltak nénik…

„De szeretnék én is hej...”

– például. Akik nem szeretnek bennünket, azok azt mondják, mennyire humortalan, erőltetett ez az egész, és hogy kapuzárási pánik van... Mi meg azt mondjuk, oké, mi a tabutéma a rockban, ahol csak fiatal csajok, menő kocsik és dizájnolt drogok lehetnek: az öregedés, a ráncok stb. Plusz ne felejtsük el – bár ezt megint nem illik mondani –, de még a nálam idősebbeknek is lehetnek vágyaik, álmaik, lehet szexuális életük, meg egy csomó minden, ami akkor is jó ha van, ha már lefelé gurul a bicikli. De a popkulturális kánon ezt szinte betiltja nekik. A

Megjöttünk a nőkért

dalnál abból indultunk ki, miket kellene énekelni egy falusi lakossági összejövetelen, hogy biztos megverjenek bennünket. Ezeket összegyűjtöttük, és megírtuk. Valami olyasmire gondoltunk, megjöttünk a boldogtalan, öregedő nőkért, és elvisszük őket a… Hova is? A popálmok birodalmába. De nehéz a kottába egy smiley-t is belerakni.

– Összefügg az új album témájával, hogy – a zenekar honlapján közzétett felhívás szerint – énekesnőt keresnek?

– Mi már régebben is szerettünk volna, de biztos nem véletlen, hogy ez most újra szóba került. Abból az ötletből született, hogy milyen olyan nem zenei elemekkel színesíthetnék a műsort, amelyek mégis fontosak lehetnek. És akkor kitaláltuk, hogy a dramaturgia szempontjából lendít egyet a koncert szekerén, ha minden előadáson fölhívunk egy énekelni vágyó nőt. Egy ideig csináltam is, és általában jó poénok is sikeredtek belőle, mert azt azért nem lehetett előre tudni, mi fog majd történni. De aztán elterjedt a híre, onnantól már nem olyan jól működött a dolog, abba is hagytuk. Később továbbgondoltuk, ha azt akarjuk, hogy legyen női énekes, akkor hirdessünk pályázatot. Kiválasztottunk egy dalt, elkészítettük a karaoke verzióját. És vártuk a jelentkezőket.

– És sokan jelentkeztek?

– Igen, nagyon sokan. Van, aki műgonddal rendes klipet csinált. Van, aki elment egy stúdióba, és igazi mikrofonba énekelt. Vannak profik, vannak totál amatőrök, helyesek, humorosak. Van például egy lány, kicsit molett, énekel-énekel, és egyszer csak előhúz egy bilincset, és elkezd hadonászni vele, ami elég vicces.

– Csak egy alkalomra szól a felhívás?

– Egy biztos alkalomra, de ha nagyon tehetséges, akár lehet belőle folytatás is. Nem egy állandó énekesnőt szeretnénk a zenekarba, de lehetne úgy, mint a

Rátgéber Lacival

, néha ő is jönne.

– A kosárlabda mesteredző hogy került a képbe?

– Ő a kezdetektől, bizonyos értelemben ideológusa a zenekarunknak. Korábban – ’97 óta barátkozunk – néhányszor föllépett Kispál-koncerten is.

– Rátgébernek vannak rockzenész ambíciói is?

– Valamikor volt egy zenekara, de nem ő ajánlkozott. Írtuk

Ózdi

Rezsővel

a dalokat, és Laci is odajött, mi pedig kérdeztük, mondd, jó ez így. Külsős, mi úgy szoktuk mondani, az edzőnk. Most éppen írtunk egy új számot együtt.

– A közönség kedveli?

– Persze, egy színfolt, igaz, énekelni nem tud, de az senkit nem zavar.

– Az orfűi fesztivált is együtt találták ki?

– Nem, de a

Fishing on Orfű

című dalt közösen szereztük. Mi, Lacival a klip felvételekor – 2007 őszén – egy médiahacket terveztünk, hogy meghirdetünk egy tóátugrást, és kihívjuk valamelyik bulvár TV-műsort. A fesztivál ötlete egy fiatal sráctól,

Kálócz Tamástól

ered, aki korábban a Kispálról is készített videókat, és ezen a forgatáson is ott volt.

– Akkor ez előbb poénnak indult, és hogy lett belőle fesztivál?

– Tamás később javasolta, csináljunk koncerteket is, de akkor már április volt. Mi ódzkodtunk, kevés az idő, nincsenek támogatók… De aztán belevágtunk, és másfél hónap alatt összeraktuk a programot. Az első évben még buktunk rajta, de tavaly már nagyjából telt ház volt.

– Mi volt az elképzelésük, hogy milyen fesztivált szeretnének rendezni?

– Inkább azt tudtuk, tudjuk milyet nem... Nem akarunk olyan fesztivált, ahol a kidobók uralkodnak, ahol a zenekarokat lebasszák a színpadról, és úgy néznek rájuk, mint szükséges rosszra ahhoz, hogy pénzt lehessen begyűjteni. Nem akarjuk a közönséget birkának tekinteni, azt szeretnénk, ha jól éreznék magukat. Partnerként kezeljük őket, és bízunk abban, hogy normálisan tudnak viselkedni. És így valószínűleg nem fogunk csalódni bennük. Másban nem is nagyon hihetünk... De az biztos, az emberek nem azért járnak fesztiválokra, hogy biztonsági emberek felügyelete mellett, reklámok és drótkerítések között botladozzanak a sárban. És sok helyen ezt látjuk.

– Itt más előadókat hallhat a közönség, mint általában a többi magyar nyári fesztiválon?

– Természetesen vannak olyan előadóink, akik más rendezvényeken nem kiemeltek, de nekünk a kedvenceink. Minden évben próbálunk külföldi zenekarokat is hívni, és lehetőleg olyanokat, akik még nem játszottak Magyarországon. Volt olyan esetünk, kettő-három is, évekkel ezelőtt kinéztük az együttest a YouTube-on, és megpróbáltuk elhívni őket, tárgyaltunk, tárgyaltunk, de közben világsztárok lettek. Most már nem fog összejönni, mert mi nem tudunk megvenni nagy előadókat, nekünk azok közül kell válogatni, akik még nem futottak be, de van bennük ígéret.

– A szervezésben sok munkája van?

– Én a koncepciót egyeztetem, a koncertszervezést az ötletgazda intézi. Nekem arra nincs is időm.

– Mert nagyon sok minden mást is csinál. Nemrégiben Háy János „bítzenés” színdarabjába, A kézbe dalokat írt, fellép a Csík zenekarral, a Budapest Bárban…

– Ez az utóbbi három-négy évben alakult így. Ez viszont, lehet, tényleg kapuzárási pánik. Az ember ennyi idősen azt gondolja, na ilyet még nem csináltam, és ilyet sem… És ha most nem kezdek bele, már nem is fogok. Volt olyan év, amikor kétszáz fölötti fellépésem volt. Akkor legalább kétszáz dal volt egyszerre a fejemben, amit kívülről tudtam. De ezen túl vagyok már. Változtattam, a Csíknál is kevesebbet vendégeskedem, a Budapest Bárral pedig csak a színházi fellépéseket vállalom el. Mivel ezek az előadások ritkábban vannak, és mindenki részt vesz bennük.

– A „Budapest báros” dalokban mit szeret?

– Ennek a fajta muzsikának a virágkora a ’20-’30-as években volt, de kiderült, hogy azok a dalok, amelyek később születtek, és más szellemben íródtak is eljátszhatóak ebben a formában. Szeretem a hangulatot, ami a Budapest Bárban uralkodik, meg azt is, hogy sokan zenélünk, és olyan osztálytalálkozó jellegűek a koncertek.

Kiss Tibivel

nagy régi magyardal-rajongók vagyunk. Ezért is mondtunk egyből igent, és szerintem

Szűcs Krisztián

is, amikor

Farkas Robi

megkeresett bennünket. Pont most találtam a YouTube-on egy felvételt – a zenekarainkkal énekeljük a Zöld Pardonban a Szívemben bomba van című dalt, valamikor a ’90-es évek végén.

– A színházi munka sok idejét elveszi?

– Már nem, a számokat megírtuk,

Szabó Attila

és a Kiscsillag a zenét, én a szövegeket, leadtuk, és kész. Szóltunk az elején, az előadásokon nem tudunk részt venni, mert turnézunk. Egyik kollégámat,

Drapos Gergőt

– akivel a

Lackfi János

költő barátommal közös verses koncerteken dolgozunk együtt – kértem meg, hogy néhány fiatal zenésztársával muzsikáljanak ők.

– A Sztornó című moziba, még 2006-ban, hogy került bele?

– Látásból ismertem

Pálos Gyurit

, a rendezőt. Egyszer megkeresett az A38-as Hajón, hogy lenne egy szerep, de nem mondta rögtön, hogy főszerep. Eleinte húzódoztam, kértem, csináljunk olvasópróbát, aztán azt vettem észre, már benne is vagyok. Ha előre tudom, hogy a harmincvalahány forgatási napból mindegyiken ott kell lennem, és hogy ez a film mennyire főszereplő-centrikus, akkor valószínűleg nem vállalom el.

– A filmben egy vidéki, majdnem negyvenes történelemtanárt játszik, akinek néhány hónap alatt fenekestül fölfordul az élete. Eszébe jutott a filmezés alatt, hogy a Sztornó sztorija akár az ön meséje is lehetne?

– Igen, bizonyos értelemben ez volt az érdekes, meg a vonzó benne, hogy a szerep mennyire van rám szabva. A film egyébként Pálos Gyuri története, nyilván valamennyire kozmetikázva van, de nagyjából önéletrajzi ihletésű. És valószínűleg amiatt reagáltak sokan úgy rá, mintha az ő életükről is szólna, mert sok benne az archetipikus elem. Bennem is fölmerült, hogy akár az enyémről is szólhatna. (Hiszen most is szoktak hívni tanítani, dalszövegíró kurzusokat tartani. Igaz, csak ritkán vállalok, mert nincs elég időm lelkiismeretesen fölkészülni.) Azok a viszonyok, amik között a film játszódik, azok is ilyen, talán a közhelyig ismert környezete a pedagógusvilágnak. Hogy például szinte minden ’30-as éveiben járó férfivel előfordul, hogy valamelyik diákja rajta teszteli a nőiességét. Ez egy nagyon összetartó, jó szellemű filmes társaság volt, úgyhogy maga a forgatás végül is kellemes emlékeket hordoz, de nem lettem elhivatott filmszínész.

– Szóval a koncerteken jobban érzi magát…

– A filmnek egy szükséges fogaskereke a színész. Ott sokkal inkább alárendeltként tekintek magamra, mint egy koncerten. Ez lehet, hogy baj is, és emiatt nem leszek soha igazán jó abban a műfajban.

– Énekel, gitározik, a számok között folyamatosan kommunikál a közönséggel, frontember, akin a siker nagy része múlik…

– Van, amikor az megterhelő, van, amikor meg nagyon jó, hogy az ember érzi, felelősség van a vállán, és sok múlik rajta, kvázi hatalma van. Nem tudom elképzelni, hogy például mi másért lesz valaki politikus, ha nem ezért. Nyilván kap valami olyan kábítószert ettől az érzéstől, ami felér azzal a rettenetes szutyokkal, amibe beleveti magát. És a Kiscsillag ebből a szempontból is jobban működő zenekar, mint a Kispál, ahol abszolút én voltam a „one man show” résztvevője. Ott a zenészek körülöttem voltak, én meg mondtam a tutit. De ha rossz napon volt, akkor is valahogy le kellett vezényelnem a koncertet. Most meg úgy van, mert volt már olyan sokszor, sehogy sem találtam a helyemet, ezt

Lecsó

(Leskovics Gábor)

észrevette, és azonnal átvette az irányítást helyettem. És ez nagy könnyebbség.

– Ha soroljuk tovább, hogy mi mindennel foglalkozik még, akkor a Megadó Kiadót is meg kell említeni. Amikor létrehozta, úgy gondolta gazdaságosabban tud CD-ket kiadni, mint a nagyok?

– Igazából igen. Amikor 2006-ban belefogtunk, akkor a magyar lemezkiadásban már ilyen 4-5-6 ezres példányszámok voltak, amiket nyugaton független kiadók adnak ki. Egy 5 ezer példányban eladott lemez itthon a popzenében már sikeresnek számít, aranylemez. Ezek a független kiadók néhány emberrel mindent önerőből, maguk csinálnak. Ezért ezek a példányszámok is valamilyen módon fenn tudják tartani a céget, és még a zenészeket is ki tudják fizetni. Nyilván ez mobilitást, rugalmasságot is kíván. Annyira ismertem már akkor is a magyar lemezkereskedelmet, hogy tudtam, terjesztési struktúrát nem bírok kiépíteni, de azt is tudtam, mivel annyira összeszűkült a piac, egy-két céggel kell csak megállapodni, és akkor nagyjából mindenhol lehet kapni a kiadványainkat. Volt néhány ötletem, ami miatt ez életképesnek bizonyult, olyannyira hogy az Alexandra – akivel először megállapodtam a terjesztésről – az én tevékenységemet figyelve, licencelte az elképzeléseimet, és ők is csináltak egy kiadót. Most már, mert azóta is folyamatosan szűkül a piac, valószínűleg – szerintem legalábbis – az utolsó két évében vagyunk a CD formátumnak. A kérdés az, mikor lesznek olyan termékek, amik ki tudják váltani a CD-t – mert jobban eladhatók – a Media Marktban és Saturnban vagy az Alexandrában. Amikor ez a két legnagyobb terjesztő kivonul a magyar piacról, akkor nagyjából vége lesz a történetnek.

– A Néniket a bácsiknak! CD-ből mennyi fogyott idáig?

– 3 ezer felé totyogunk, ami egészen jó.

– És már nyereséges?

– Igen, 2800 darab körül átfordul. A nagy probléma hosszú távon az, hogy a CD formátum még mindig több hasznot termel, mint az ugyanolyan számú online eladás. De még az is csak álom, ha 100-200 legális letöltése van egy albumnak, mert az már nagy siker. Most már látszik, az a fajta zenefogyasztás lesz az általános, amit a Magyarországra most bejövő előfizetéses online zeneszolgáltató multi cégek – Muzzia, iTunes, stb. – nyújtanak. Mint a TV-nél, elő lehet fizetni különböző csomagokra, és akár korlátlan mennyiségű zenét is le lehet tölteni, vagy csak hallgatni a netről.

– És akkor a zenekarok számára csak a koncertezés marad?

– Igen, gyakorlatilag arra kell fölkészülnünk, hogy két-három év múlva ez a piac, a hangfelvételek készítésének költségeit – azt a 3-4-5 millió Ft-ot, amit ráköltünk egy kiadványra – azt sem tudja kitermeli. Esetleg egy évben az online eladásból befolyik 3-400 ezer Ft, ami gyakorlatilag elhanyagolható összeg.

– És CD-t akkor is ki kell adni?

– Annak a közönségnek, amelyik ezt igényli, igen. Tehát a Kiscsillagnak vagy a Quimbynek, akiknek van egy jelentősebb idősebb közönsége, még akkor is érdemes lesz megjelentetni. De például, a

30Y

-nak, akinek jórészt tizenévesekből áll a rajongótábora, már most sem éri meg, a mostani fiataloknak lejátszójuk sincs. A Muzzia megjelent egy – szerintem rossz – reklámmal, hogy a CD meghalt, csatlakozzunk a reklámkampányukhoz. Én meg megírtam nekik, a kiadónknak még mindig a hagyományos CD-eladás jelenti a bevételei 90 százalékát, úgyhogy mi nem csatlakoznánk.

– Mert a Megadót még egy ideig eltartja a közönség…

– Ha elmegy az ember Londonba, azt látja, hogy a bakelit csak nálunk tűnt el, ott a mai napig van egy komoly fogyasztói réteg, amelyik vadássza a lemezeket. Ott is szűkül ez a piac, de nem hal el. Csak nálunk ez a tudatos zenefogyasztó réteg sokkal kisebb. Talán marad pár bolt, ahol lehet majd CD-ket kapni. És nyilván exkluzív tartalommá válik, újra ajándéktárgy lesz.

– És akkor valóban a koncertezés lesz az egyetlen bevételi forrás…

– Igazából számunkra ez régebben is így volt. Amikor még ment a CD-biznisz, és a multik bent voltak – és nagyjából el is vitték az egész hasznot – 25 ezer eladott Kispál CD-nél is azt kellett hallgatnom, mennyire ráfizetéses a zenekar.

– Vannak támogatóik?

– A Quimby erre jó példa, mert nekik tavaly ősszel volt egy Aréna-koncertjük, amire azt gondolná az ember, játszva tudtak szponzort szerezni, de egyet sem sikerült.

– De a Kispálnak volt?

– Nem nagyon… Egyszer-kétszer, egy-egy turnéra. Meg barátok időnként, az egyik például ajánlotta, gyertek be a boltomba és vigyetek egy-egy síruhát. De igazából nem is nagyon foglalkoztunk vele, mert erre kellett volna egy ember. Végül is a búcsúkoncertről készült filmet támogatta az egyik bank, de azt sem mi hajtottuk föl, hanem a filmesek. De Fishingre sem nagyon tudunk szponzort szerezni. A mostani gazdasági-politikai helyzetben annyira föl vannak ezek a pénzek címkézve, hogy a kicsiknek, mire odajutnak, ha nincs közvetlen csatornázatuk a vezérkarhoz, már semmi sem marad.

– Lesz új szólóalbuma?

– Valami lesz, de hogy pontosan ez egy könyvmelléklet lesz-e vagy önálló lemez… De már készülnek a számok.

– Milyen könyvnek lesz a melléklete?

– Talán egy olyannak, amit én írok…

– És ez a könyv mikor fog megjelenni?

– Szeretném, ha a jövő évi könyvhétre elkészülne, de ha csak őszre lesz kész, az se baj.

– És miről fog szólni? Lehet tudni? Kispál-történet?

– Még nem árulhatom el…

(Ja, és jót nevet.)

– Pécshez mi köti? El tudná képzelni, hogy Pesten él?

– Valószínűleg ez, hogy nem tudnám elképzelni, Pest túl nagy nekem. Én már itt sem nagyon veszek részt a város életében. Olyan értelemben, hogy tíz évvel ezelőtt még eljártam kocsmákba, meg szórakozni. Most koncertekre még csak-csak, viszont a szórakozóhelyeken inkább a gyerekeim képviselnek. De magát a várost, a léptékét és főleg a környezetét nagyon szeretem, mert olyan kevés dolog van, ami gyökérként bennünk él. És az, szerintem egy áldott állapot, ha az ember ott éli le az életét, ahol született, ha az jólesik neki.

– Pécs kulturálisan is izgalmas város…

– Lehetne izgalmasabb is, de sajnos, ezt elmondhatjuk az egész országról. A legszomorúbb az, hogy még a ’90-es években is azt láttam – ha már a kultúráról beszélünk –, hogy sokkal inkább megengedhették az emberek maguknak, hogy például színházba járjanak, hogy megmozduljanak, ha valamilyen kulturális esemény van. Ma, ha néha végigmegyek hétköznap este a Király utcán, csak hajléktalanokkal meg turistákkal találkozom, na jó, ez túlzás, de azért pezsgésnek nem mondanám. Emlékszem, amikor ’88-ban Pécsen volt az

Európa Cantat

– az egy vándorfesztivál, főleg komolyzenei kórusok részvételével –, Nyugatról is rengeteg együttes érkezett, tele volt a város emberekkel. Megálltak a kórustagok a sarkokon és spontánul elkezdtek énekelni. Jártam akkor az utcákat, és azt gondoltam, ilyen is lehet az élet, és ez jó... Az utóbbi évekig még valahogy hittem benne, hogy jobb lesz, hogy majd egyszer olyan lesz sokszor, mint akkor egyszer volt, és hogy jó közegben fogok élni. Egy olyanban, amit szeretek, meg ahol értenek, és én is a többieket. De egyre inkább azt érzem, kezdek csodabogár lenni, és nemcsak én. És megint úri hobbivá válik a kultúra, és ez eléggé riasztó.

– Azért a természetben – gondolom – jól érzi magát… Gyakran horgászik?

– Nem nagyon érek rá, ritkán szoktam. Mostanában inkább kertészkedem – 14-15 éves koromban már biokertészettel foglalkoztam, anyámék telkén dombágyásos művelést végeztem szerény eredménnyel –, jó nagy kertem van, mindenféle veteménnyel. Idén is sokat palántáztunk, a hagymák nagyon szépen nőnek, de húsvétkor elfagyott a kiwi.

– Elégedett azzal, ahol a pályáján tart?

– Miközben most már kezdenek úgy nézni rám a fiatal pályatársak, mintha valamiféle tekintély lennék, eközben én egy baromi kétségek között üldögélő pasi vagyok. Persze, valahol belül én is így vagyok ezzel, mint a fiatalok, nekem is kellenek előképek, olyan zenészkollégák, akikre hallgatok, vagy akár csodálok is, merthogy szerencsére találkozom ilyenekkel.

– Ön kikre tud csodálattal nézni?

– Például nagyon tisztelem

Szabó Attilát

a Csík zenekarból, aki gyakorlatilag majdnem minden műfajban, ami a könnyűzenéhez kapcsolódik, kiváló hangszeres, és emellett nagyon jó pedagógus is, meg jó ember… De mondhatom

Pál István „Szalonnát”

is, aki az

Állami Népi Együttes

prímása. Egyszer

Jánossy Béla

hangmérnök barátom elvitt az

Állami Hangversenyzenekar

egyik lemezfelvételére, és az a fajta rettenetes koncentráció, amivel ott dolgoztak, az a csodálatos összhang a zenekar, a hangmérnökök között, ahogy ott mindenki értett ahhoz, amit csinált, és 80-90 ember egy irányba haladt előre, és ahogy ezt

Kocsis Zoltán

összetartotta, az lenyűgözött. Ez nyilván azért is van, mert mindig próbáltam olyan lenni, és ilyen is vagyok, hogy szeretek csodálkozni. Nem hiszem azt, hogy az én mátrixom kizárólagos. Szeretem észrevenni – mert sokkal érdekesebbnek gondolom – mások világát.

– Ez egy jó szemlélet, és jó lenne, ha sokan hinnénk úgy, a másik is csodálatos lehet…

– Én azt gondolom, a másik csodálatos, én nem vagyok annyira. Hiszen én unom magamat, a saját allűrjeimet, a dolgaimat. Nekem az az inspiráló, hogy próbálok olyat csinálni, amit más már jól csinált. Kit akartak annak idején az első rockgitárosok utánozni? Az öreg feka blues muzsikusokat. Abból lett a rock and roll. Miért kezdtem el egyáltalán zenélni? Láttam egy-egy koncertet, és azt mondtam, ilyet akarok én is csinálni. A megújulás, ha van, az ezért van…

Az interjú szövegét már legépeltem, amikor olvastam a kultúra.hu oldalon, hogy az idei torinói Europa Cantat után, 2015-ben újra Pécs rendezheti meg az európai kórusok fesztiválját. Gyorsan meg is írtam Lovasi Andrásnak…

Juhász Ági