"Ha néhányan kinyílnak a népzenére, már megérte..." + FOTÓK, VIDEÓ

Csík János még a szegedi koncertjük előtt kecskeméti otthonában mesélt az első fellépésről, ahol rockzenei feldolgozásokat muzsikáltak, a sokszínű közönségről és zenésztársakról, vendégelőadókról, lakodalmakról és fesztiválokról, és az örömről, hogy mind többen érdeklődnek a népzene iránt.

– Amikor Szabó Attila előállt az ötlettel, hogy dolgozzanak föl néhány Kispál-számot, és lépjenek föl az együttessel, mint zenekarvezetőnek, mi volt az első reakciója?

– Én, ugyanúgy, mint a többiek, rettenetesen meglepődtem, és meg is ijedtem, mert ez a stílus egy teljesen másfajta zenei világot és közönséget is jelentett.

– Egyébként hallott korábban Lovasi Andrásról meg a Kispál és a Borz zenekarról?

– Hát hogyne, de személyesen akkor találkoztam velük először. És persze, mindnyájan izgultunk, hogy megfeleljünk egy ilyen híres rockzenekar elvárásainak. Ráadásul egy olyan műsorban, ami számunkra azért is szokatlan volt, mert budapesti fellépést jelentett. Arra az előadásra – Attila révén – három feldolgozással készültünk. A közönség felénk áradó bizalma pedig erőt adott, mert ők várták, hogy ott valami új dolog fog történni. Én meg azt gondoltam, ez egy lehetőség, hogy megmutassuk az autentikus népzenét – amit én mindig is nagyon fontosnak tartottam – annak a 2500-3000 fiatalnak. Azt hiszem, az a koncert mindannyiunk számára nagy élmény volt.

– Amikor vége lett a koncertnek, érezték, elindultak egy másik úton is, vagy inkább azt, ez egy jó „buli” volt?

– Ez már hamarabb kiderült, ugyanis mi a műsor közepén szerepeltünk. Nekem az volt a kérésem, először egy virtuóz férfitáncot mutassunk be. El is jött az egyik táncos barátom, hogy egy szép kalotaszegi legényest eljárjon, aminek a zenéje is lendületes, sodró erejű. A produkció után néma csönd következett, ott volt több ezer ember, és döbbenten fogadták, amit kaptak. Persze, mi is izgatottan vártuk, mi lesz most. Volt 2-3 másodperc, amíg a közönség hezitált, mit is reagáljon. Nem tudták, hogyan viselkedjenek. Mérgesek legyenek-e Kispálékra, hogy ilyet adtak nekik, vagy szeressék őket. Az alternatív rock nagyon más műfaj, de valahogy a nyitottságukhoz mégis passzolt ez a dolog. Aztán kitört a taps, meg a – jó értelemben vett – füttyorkán. Mikor pedig el kezdtük játszani az általuk ismert nótákat, a mi – népzenét megszólaltató – hangszereinken, már teljesen odavoltak, és velünk énekeltek. Akkor döbbentek rá, hogy van a népzene, és így is lehet muzsikálni. És mi is ott ébredtünk rá, hogy olyanoknak is tudunk adni, akiknek addig nem volt lehetőségünk. És ez köszönhető, egyrészt Lovasi Andrásnak és Szabó Attilának, hogy mindezt kitalálták, illetve nekünk, hogy az elképzelésüket ilyen színvonalon meg tudtuk valósítani.

– Legutóbbi, Lélekképek című albumuk – amit többször meghallgattam én is, mikor erre a beszélgetésre készültem –, aminek lemezbemutató műsorával épp járják az országot, nagyon sokszínű. Muzsikálnak rajta tradicionális népzenét, könnyűzenei feldolgozásokat, saját szerzeményt, de szerepel rajta vers is, és játszanak komolyzenei darabot is. Mi motiválta önöket, hogy ennyire sokféle anyaggal jelentkezzenek?

– Azért is érdekes ez a lemez, mert kicsit hosszabb, mint egy átlagos album, de rövidebb, mint egy koncert. A sokszínűség pedig annak az eredménye, hogy szélesebb kör igényeit szerettük volna kielégíteni. Tehát nem csak a népdalokat, az alternatív rockzenét szeretőknek akartunk örömet szerezni, hanem azoknak is, akik a lírát vagy a klasszikus zenét kedvelik. És ez a sokszínűség arról is szól, hogy a zenekarunk hétféle egyéniségből, gondolatiságból, ízlésből áll. Igaz, az a fontos gondolat, hogy mindannyian nagyon szeretjük a magyar népzenét, illetve, hogy ennek a „másfelé kacsingatásnak” is az igényes, minőségi megvalósításában hiszünk, összetart minket, de különbözőek vagyunk.

Beethoven Holdfény szonátáját Barcza Zsolt

, a cimbalmos fiú ajánlotta,

Lukács Mikit

én kértem meg, hogy írjon nekünk egy szimfonikus vonós kamarazenét egy kalotaszegi táncdallam kapcsán. Azt pedig

Bartók Józsi

, a bőgősünk vetette föl, mi lenne, ha két Juhász Gyula-vers is megszólalna. Én meg szorgalmaztam, ezek mind legyenek, mert ezek is mi vagyunk. És mert a közönségünk is nagyon sokféle – idős, fiatal, fiú, lány, kíváncsi, szerelmes, boldogtalan... – emberből áll. Mi pedig igyekeztünk minél több érdeklődő szívéhez-lelkéhez közel kerülni.

– Nem sok ennyi műfaj együtt?

– Igen, ezt több kritikus is kifogásolta. De mindegyik lemezünk után kaptunk pozitív jellegű és elmarasztaló kritikákat is. Ami biztos, ez a sokféleség minket jellemez. És az is, hogy jobban figyelünk majd arra, a következő albumon több újdonság legyen, mert a mostanira sok olyan dal került rá a koncerttermek programjából, amit már egy ideje műsoron tartottunk. Jövőre 25 évesek leszünk, és ebből az alkalomból tervezünk egy válogatás CD-t is megjelentetni, amin néhány új nótával is szeretnénk kedveskedni a mi drága közönségünknek. http://www.youtube.com/watch?v=uWO5mOVnCNM

– Az indulásukról ritkábban lehet hallani…

– Szokásos történet, egy-két fiatalember lelkesen azt mondta: álljunk össze és muzsikáljunk. Mi eredetileg néptáncosok voltunk, ami fontos alapot adott a zenéléshez. Mivel sokszor bakelit lemezt kellett hallgatnunk, mert vidéken nem volt táncház zenekar, ez is motivált bennünket. Én korábban muzsikáltam a

Békés Bandában

, és ott nagyon sokat tanultam. Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy nemcsak egy átlagos vidéki táncegyüttest kísérő bandává váltunk, hanem olyan szintre tudtunk kerülni, hogy Budapestre is hívtak táncházba, meg rádiófelvételre is. Szép lassan megismerték, elfogadták a muzsikánkat. Ennek egyik komoly eredménye volt, hogy 2000-ben, Sydneyben, az olimpiai játékokon mi képviselhettük a magyar népzenei kultúrát.

– Az arányokra ön ügyel?

– Igen, de a többiek is igénylik, hogy figyeljek rá, ne csússzunk el a ló egyik oldalára sem. Én úgy hiszem, akkor jó egy zenekari együtt munkálkodás, ha mindenki érzi azt, hogy ő is fontos alkotórésze a csapatnak. Hogy a fúvós fiú,

Makó Péter

is szólózhasson kedvére, mint ahogy a cimbalmosunk is, és a többiek is találják meg azt, ami számukra kedves. Így tudom erősíteni azt, hogy jól érezzék együtt magukat, és a koncertjeink valóban sajátossá váljanak.

– Azért a Tankcsapda meg Presser Gábor dala nagyon más stílus…

– A Tankcsapda úgy került a képbe, hogy Siófokon volt egy IKON fesztivál, ahol több ismert előadó játszotta el a népszerű együttes dalait. Oda meghívták Lovasi Andrist is, ő pedig mondta, szeretné, ha a Csík is feldolgozna, elmuzsikálna egy számot. Mi teljesen megrémültünk, Úristen… Mezőségi ritka magyar lett a nóta alapja, és nagyon jól szólt. Lovinak pedig abszolút igaza lett megint.

– És azóta is repertoáron tartják a Fiúk ölébe a lányok dalt…

– Igen, mert nagyon megszerette a közönség, de leginkább akkor szokott előkerülni, ha Lovi a vendégünk. – És Presser Gábor hogy „került a képbe”? – A mikrobuszban utaztunk egy előadásra, miközben arról beszélgettünk, kit szeretnénk meghívni a műsorunkba. A rádióban épp egy LGT-nóta ment. Mire megszólalt az egyikünk, hívjuk meg Presser Gábort. Jót mosolyogtunk a kicsit naiv ötleten, de úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Igaz, mi már korábban találkoztunk vele a Magyar Dal Napján. És nekem akkor nagyon jól esett, hogy amikor be akartam mutatkozni neki, azt mondta, tudja ki vagyok. És ismerte a Senki nem ért semmit lemezünket is, ami akkor a legfrissebb kiadványunk volt. Vagyis tudta, mit és milyen színvonalon csinálunk. Amikor pedig megkerestük, jó szívvel fogadott minket. Ma már olyan kölcsönös tiszteleten alapuló barátság van köztünk, hogy legutóbb eljött a Millenáris Parkba, az óévbúcsúztató koncertünkre is, vendégként. – Hányszor lépnek föl egy hónapban? – Hál’ Istennek, nagyon jól foglalkoztatott zenekar vagyunk. Meg is kellett határoznunk egy havi előadásszámot, ez átlagosan 10 fellépést jelent. Ennél többet csak nyáron vállalunk. De ha 12-13 alkalomnál többet zenélnénk, az már nemcsak a mi rovásunkra, hanem produkcióéra is menne. A fáradságot, fásultságot pedig egyik közönség sem érdemli meg. – Ha nyáron is koncerteznek, akkor pihennek? – Vannak szabadságaink, negyedévente akad 1-2 szabad hétvégénk. De ezen a jövőben változtatnunk kell, mert az utóbbi 2-3 évben nem volt igazi pihenésünk. – A Szegedi Ifjúsági Napokról mi jut eszébe?– Hát, voltak emlékezetes – és nekem nagyon kedves – koncertjeink ott. Technikailag mindig rendben volt, és a hallgatóság is nagyon lelkesen fogadott bennünket. Az időjárással voltak gondjaink, muzsikáltunk esős, hűvös időben is, és olyan, kora esti időpontban is, amikor még végig tűzött a nap a műsor alatt. Akkor nagyon sajnáltuk a közönségünket. Egyik alkalommal Lovival csináltunk koncertet, és elképesztő hangulat kerekedett. A másik kedves élményem pedig, amikor Presser Gábor volt a vendégünk. Az érdekes eset volt. Fellépés előtt nézelődtem a nézőtéren, kik jöttek el… Ez fontos a műsorszerkesztés szempontjából. Előttünk muzsikált Mókus és a Fabula Rasa, és olyan 4-500 fiú, lány hallgatta a műsort. Jól van, gondoltam, ennyien vannak… De mire kimentünk a színpadra, annyian lettek, csak néztem... Az előadás elején egy kicsit izgultam, hogy érzi majd magát Gábor velünk. Koncert után azt mondta, sok éve nem volt ilyen sodró erejű, jó buliban. Ez igazán kedves dicséret volt egy „klasszikustól”, aki már jó néhány nagy koncerten túl van. – Akkor léptek föl először együtt? – Igen. – A Csík-koncertek legszebb pillanatai közé tartozik, amikor a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz dalt játsszák. Terveznek folytatást? – Tulajdonképpen ennek a munkának a folytatása az is, hogy Gábor meghívott a lemezére muzsikálni minket, engem énekelni. És az is, hogy nem csak emiatt az egy dal miatt jön el a koncertjeinkre, hanem két másik nótában is zenél velünk. Ezt én ajánlottam, ő pedig elfogadta, és összegyakoroltunk. Szerintem meglepetés volt neki egy népzenei együttessel dolgozni. – Van egyébként a nyári fesztiváloknak jellegzetes hangulatuk, közönségük, ami csak az adott helyre jellemző? – Igazából – ami azért nekem kicsit szomorkás – eléggé egyformák… Talán mégsem teljesen, például a Szigeten sokkal vegyesebb a közönség, ott több a külföldi érdeklődő. Vagy például Szegeden jól lehet azt érezni, hogy nem csak az állandó vendégek – akik ott vannak napokig, és tele, telve vannak programokkal – hallgatnak bennünket, hanem sokan arra az egy napra, a Csík-koncertre jönnek el. – Önök gyakran lépnek föl vendégelőadóval, ez kevés zenekarra jellemző… – Igen. Néha már mi is mondjuk tréfásan egymás közt, lehet, akkor is szeretnek bennünket, ha nincs vendég. Persze sokszor hasznos volt, hogy Lovi ott volt velünk. Őt nagyon sokan szeretik, ezért jóval többen jöttek el, és ismerték meg a zenénket is. Az, hogy mi vendéget hívunk, még Dresch Misivel indult. Vele a magyar népzene szeretete hozott össze bennünket. Lassan 20 éve ismerjük egymást, gyakran muzsikált a lemezeinken is. És miközben belekóstolgattunk egy másik vonalba is, azért az ő repertoárjából is vettünk át. Mások mellett a Bánat-bánat számát is eljátszottuk együtt. Misi máig fontos része a zenekar életének. Aztán jöttek Lovasi Andris, Ferenczi Gyuri, Kiss Tibi és mások is… Valahogy szokássá vált. Sokszor a meghívó fél is kéri, hogy hívjunk valakit. Van, amikor mondják is, hogy kit szeretnének. – Van olyan ideája, hogy azok a fiatalok, akik a könnyűzenei feldolgozásaikat kedvelik meg előbb, később érdeklődni fognak a népzene iránt is?– Azt remélem, másként gondolnak majd a régiekre… Mi egyfajta ízlés- és értékrendet is közvetítünk a munkánkkal. Ha például hallja egy fiatal, hogy a szülei minket hallgatnak, és úgy érzi, ez szép és jó zene, de mellette meghallgatja azokat a muzsikákat is, amiket az osztálytársai, a barátai szeretnek, hamarabb tud viszonyítani, hogy melyik az értékes, vagy a silány… És később így tud tenni a ruhával, az étellel, az itallal is… Az egyéni ízlése átalakulhat, igényesebbé válhat, és akkor jobban oda fog figyelni a kultúrára is. Sajnos ma az emberek többségének a pénzügyi lehetőségei nagyon korlátozottak, de ha ügyelnek arra, hogy olyasmit nyújtsanak önmaguknak, egymásnak, a gyerekeiknek, amiket ők is becsülnek, amire azt tudják mondani, ez érték, az már sokat számít. Ez lehet egy jó beszélgetés is, vagy egy üveg finom bor, vagy néhány szép nóta… És ha ennek mi részese vagyunk, akkor már megtettük a dolgunkat... – A vidéki lét gátolta valaha is az előrejutásban? – Nem éreztem ezt soha. De én nem is tudnék a fővárosban élni. Ott voltam katona, táncházakba is jártunk oda, sok mindent megtapasztaltam, és örülök, hogy itt élek. Igazából én nagyon „vidéki lelkű” vagyok. – Nem is csábították Budapestre? – De, de, volt több lehetőség is. Rövid időre el is mentem a Honvéd Művészegyüttesbe muzsikálni. De aztán megházasodtam, a feleségem idevalósi, úgyhogy én is hazajöttem. – A gyerekei zenélnek? – A lányom és a fiam tizenévesek. Korábban tanultak zongorázni, hoztam-vittem őket az órákra. Aztán elkezdtek keseregni, hogy nincs már kedvük hozzá. Én meg nem akartam erőltetni a dolgot, bár lehet, kellett volna, mert a lányka nagyon ügyes volt. De hiányzik belőlem a kemény szülői következetesség. Viszont a lányom néptáncol. – Amikor elkezdett hegedülni tanulni, az kinek a döntése volt? – Apámé, hál’ Istennek neki nagyon fontos volt, hogy zenéljek. – És ön szeretett az órákra járni? – Ahogy egy gyerek… Mentem is, nem is, gyakoroltam is, nem is. – Mint a mesében… Kamaszként milyen zenét kedvelt? – Amit a kortársaim is, a rockzenét. – És a hegedülésből, a népzenéből mikor lett „szerelem”? – Baráti kapcsolatok révén jutottam el a táncházba, ahol helyes lányokkal találkoztunk, együtt szórakozhattunk. Szóval, jó társaságba keveredtem. És ahogy hallottuk, mások hogy zenélnek, mi az a muzsika, amire táncolunk, mondtam: hű, hát én tanultam hegedülni, mire a másik válaszolta: hogy ő is… A táncegyüttes próbáin állt össze a csapat. A táncház világa – a fiatalokban kialakuló tisztelete, becsülete – már nem olyan, mint régen. A ’70-es, de még a ’80-as években is, egyfajta másságot, bizonyos dolgok tagadását is jelentette ez a mozgalom. Ma már nincs meg az a titokzatos varázsa, mint akkoriban. Ennek a zenének az „átvarázsolódásában” talán mi is hoztunk egyfajta rossz irányt, mert azzal, hogy társítottuk az autentikus népzenét a könnyű műfajjal, nyitottunk egy kaput a könnyűzene rajongói felé, de a másik irányban, a népzenét szeretőknek is nyitottuk egyet, hogy „jó fejek” lehetnek, ha amazt is szeretik. És van úgy, beviszik a táncházba azokat a mulatságokat is, amik nem a megszokott táncházi keretek közé valók, így ott már nemcsak hagyományos népzene szól. Tény, minden honnan hoztunk embereket, és mindenfelé vittünk is. De talán azt is elértük, hogy most már a rockért rajongó nem szégyelli, ha népzenét hallgat, és a népzenét szerető sem, ha kedveli a rockot is. Kicsit elkalandoztam… – Nem baj… Muzsikálnak még lakodalmakban? – Most is van, hogy hívnak bennünket lagziba zenélni. De az utóbbi években már nem vállalunk ilyet. Egyrészt, mert nem érünk rá. Másrészt, anyagilag sem könnyű egy héttagú zenekart finanszírozni. Azért a felkérések jönnek. – És amíg vállaltak ilyet, mit játszottak?– Változó. Volt, ahol kifejezetten koncertet kértek tőlünk. Volt, ahol rendesen muzsikáltunk táncrend alá. Volt úgy, másik zenekart is kértünk, ők könnyűzenét játszottak. – Melyik díjukra a legbüszkébb? – Nagyon sok elismerést kaptunk. Én a Magyar Örökség Díjat tartom a legfontosabbnak. – Pontosan miért kapták? – „Az arra méltó Csík Zenekar népzenét megújító művészete magyar örökség, amiről ezen oklevél bizonyságot tesz.” – ez áll az indoklásban. – Merthogy a céljuk mindig is ez volt, a népzene megújítása… – Igen, szeretjük látni, hogy mások milyen jól érzik magukat, mikor – bánatukban, örömükben – népdalt énekelnek. Vagy azt, amikor megtáncoltatják azt, akit szeretnek. És nem csak úgy, mint a diszkóban, hogy ide-oda lötyögnek, ha nem úgy, hogy tánctudás is van mögötte. Szeretnénk megmutatni minél több embernek, hogy így is lehet. Persze, én sem úgy képzelem, hogy eztán majd mindenki táncházba fog járni, és megtanul ügyesen énekelni, táncolni. Hiszen régen a falvakban sem így volt. Néhányan tudtak… Mégis a bálban, valamilyen szinten a többiek is táncoltak, daloltak. Mi is, ha csak néhány ember lelkét meg tudjuk érinteni, és ők kinyílnak a népzenére, akkor már megérte. – Ön szerint mi titka a Most múlik pontosan dal óriási népszerűségének? – Többféle összetevője is van. Az, hogy ez egy alternatív zenei gondolat, illetve szöveg, eleve kíváncsiságot ébresztett az emberekben. Általában, ha az a szó, hogy szerelem megszólal egy dalban, a hallgatóság az igazi szerelemre asszociál, és akik megérték ennek a gyönyörűségét, vagy épp a gyötrelmét, azok azonosulni tudnak a dologgal. Az alternatív zenéért rajongók számára pedig másfajta „szenvedélyszerelmek” kapcsán is szerethető vált ez a nóta. A népzenét kedvelőknek meg azért, mert a nóta közepébe beillesztettünk egy olyan mezőségi szökős dallamot, amire mindenkinek jár a lába. És persze, itt van Marianna, akinek a hangja olyan gyönyörűen szólal meg, és érinti meg a szíveket, hogy még külföldi zenész is érdeklődött utána. Lehetne még sorolni az apró titkokat… De, ami nagyon fontos, alapvető volt a jó szándék, hogy nem öncélú érdekek alapján, hanem – amennyire csak tudtunk – szeretettel, odaadással nyúltunk az eredeti nótához. És nem szállt el velünk a szekér, ma is ugyanolyan örömmel és jó szívvel muzsikálunk, mint a feldolgozás megszületése előtt. – Meg lehet ismételni ezt a sikert? – Persze, egy zenész nagyon örül, ha olyan feldolgozást készít, ami – Lovasi Andris szavaival – „jobb, mint az eredeti”. De nem lehetnek olyan illúzióink, hogy eztán mi csak ilyen nagyon sikeres számokat csinálunk. Úgy gondolom, ha egy zenekarnak van néhány olyan alapnótája, ami kiemelkedő és fontos, amik meghatározóak, akkor már érdemes zenélnie. Bízom abban, hogy lesz még hasonlóan jó produkciónk, ezért mi folyamatosan dolgozunk, akarjuk, teszünk érte. Ahhoz viszont, hogy ez sikerüljön, mások is kellenek, olyan jó alkotó, mint Kiss Tibi, aki a dalt megírta, és a közönség is kell hozzá…

Juhász Ági