"Hiszek a dalban, a dalban, a dalban" – Találkozás Zoránnal

Zorán mesél, kényszerszünetről és váltásról, a Kólóról és az Arénáról, babonáról és kételyekről, és az interneten felnövő zenehallgatókról.

– A magyar beatzene nagy hármasának egyik tagja szűnt meg 1972-ben, amikor a Metro fölbomlott. Az együttes nagyon népszerű volt, óriási rajongótáborral. A pályáján ekkor rövid kényszerszünet következett. Többek között próbálkozott új zenekar alapításával, vendéglátózott külföldön... ’76-ban, amikor Presser Gábor ajánlotta, készítsenek egy szólólemezt, aminek ő írja a zenéjét, érezte, itt a nagy lehetőség?

– Az alatt a négy év alatt is sokat dolgoztam. Szólistaként külföldi fesztiválokat nyertem, számos helyen fölléptem, rengeteget turnéztam. De tény, hogy köztes állapot volt, sok meditálással, gyötrődéssel. És valóban jól jött, hogy Gábor jelentkezett.

– Őt honnan ismerte?

– Még az Omegából. Ő egyébként korábban is mondogatta, hogy nem kizárólag zenekarban kellene gondolkodnom. Amikor fölajánlotta, hogy ír nekem dalokat,

Dusánnal

már együtt dolgoztak egy új LGT-albumon. Megfogadtam a tanácsát, bár abban az értelemben, ahogy Pici akkor gondolta, azóta sem lettem szólista. Ugyanis mindig is volt, van zenekar mögöttem, olyan zenészek, akik tehetségükkel, hangszeres tudásukkal nagyban hozzájárulnak a koncertek sikeréhez. A mostani csapattal is több mint tíz éve vagyunk együtt.

– Amíg a boltokba került az első album, tudta, jó irányba halad?

– Igen, jó érzés volt, hogy olyan dalok születtek, amelyekben érezhetően benne rejlett a siker. A lemeznek egyébként külön érdekessége, hogy műfajilag addig összeférhetetlennek hitt zenészek szerepeltek rajta együtt – a popos neotonos lányoktól a dzsesszes

Babos Gyuláig, Dés Lászlóig

. Akkor még nem tudtuk, hogy egyszer ezt majd „fúziós zenének” fogják hívni…

– Ez nyilván az ön személyiségének is köszönhető, hiszen a kollégái – félretéve a műfajok közötti rivalizálást – a segítségére siettek…

– Inkább úgy mondanám: egy jó produkcióban – amire garancia volt Presser személye, aki addigra már elismert zenésznek számított – vállaltak munkát. Ráadásul akkor már én is tizenvalahány éve zenéltem. Szóval nem egy kezdőt kellett „megsegíteniük”.

– Azt, hogy váltott, a közönség hogy fogadta?

– Számukra nem is a szólista létem, inkább a zene és a szövegek mássága volt újdonság. De szerencsére jól fogadták, hamar megszerették a dalokat, és az első lemeznek azonnal nagy sikere lett. Pillanatok alatt jobban állt a szénám, mint korábban bármikor. Nemcsak a hangzásban és a dalszövegekben, de belül is volt akkor egy fontos váltás. A Metro a bohém fiatalság korszakának a zenekara volt, amikor az élet fontosabb dolgai még nem érdekeltek bennünket. Az azt követő négy év viszont mély nyomot hagyott bennem. Attól kezdve másként néztem az életre, és ezt alighanem a közönség is megérezte.

– Két maxi CD-je is megjelent, amiken eredetileg angol nyelvű szerzők által írt dalokat énekel. Mindkettőn szerepel Leonard Cohen-dal. Ő az egyik nagy kedvence?

–

Cohent

mindig is nagyon szerettem. Igaz, ő teljesen más világból jön, mégis, amikor először meghallottam, rögtön rokonságot éreztem vele. Különben mostanában jelent meg az új lemeze, ami azért nem semmi, hiszen mégiscsak 77 éves. Nagyon tisztelem benne ezt az aktivitást, de az igényessége is fontos nekem. Ezekben – talán nem tűnik szerénytelenségnek – sok hasonlóságot érzek magammal.

– Ott volt a koncertjén 2009-ben az Arénában?

– Igen, de 2008-ban és Bécsben. Mert annyira féltem, Budapestre nem fog eljönni. Az ő lemezkiadójának itteni igazgatója jó barátom, rajta keresztül jutottam el a koncertre. Mivel extra jegyem volt, az első sorból nézhettem végig az előadást. A dalokat nagyrészt jól ismertem, Cohen lenyűgözően szuggesztív és profi volt. Engem a színpadi felállás is nagyon érdekelt: kíváncsi voltam, hogy egy-egy zenész hol ül, milyen márkájú hangszeren játszik… Jó érzés volt fölfedezni, sok a hasonlóság az ő koncertje és a mi előadásaink között.

– Egyébként szokott koncertekre járni?

– Ritkán, de ha valaki nagyon érdekel, akkor elmegyek.

– Kit hallgatott legutóbb?

– A Quimby-t, az Arénában, egy hónappal az én föllépésem előtt.

– Őket mért szereti?

– Tetszik a zsáner, amit képviselnek. Sokféle stílusból merít a zenéjük, hol sramli, hol valaminek a parafrázisa, hol egy rockosabb dolog. A szövegeik is nagyon egyéniek, csak rájuk jellemzőek.

Kiss Tibit

pedig remek előadónak tartom.

– Ön is nagyon sokat koncertezik. Minden évben tavaszi és őszi turnéja is van. Miért olyan fontos, hogy folyamatosan járja az országot?

– Mert zenélni jó! Sok világsztárt ismerünk, akiknek egzisztenciálisan nyilván nincs szükségük arra, hogy koncertezéssel pénzt keressenek, és mégis folyamatosan játszanak. Mert a zenélés nem munka, hanem létforma, amiből nincs értelme nyugdíjba menni. Amíg az ember szereti és bírja, addig csinálja. A zenélés komoly örömforrást jelent számomra. Nehéz leírni azt a hangulatot, amit akkor érzek, amikor „felmegy a függöny”. Ezt az örömöt a helyszín nem befolyásolja, mindegy, hogy egy kis klubban, vagy egy sportcsarnokban van az előadás. Persze egy Aréna méretű projekt nem csak zenélésből áll, a nagyobbik részt a hihetetlen sok tervezés, szervezés, próba teszi ki. Más kérdés, hogy a felkészülés méretével nincs arányban, hogy egyetlen alkalommal kell nagyot szólnia.

– Mégis tavaly decemberben tizedik alkalommal adott ott – illetve korábban még a Budapest Sportcsarnokban – telt házas koncertet. Ezek szerint jól tudja időzíteni a felkészülést.

– Egy fellépésre készülés során az ember mindig számít az előző koncert közönségének pozitív élményére. Azért fognak beülni a mostanira, mert jól érezték magukat az előzőn is. Nekem pedig újra és újra bizonyítanom kell, rászolgáltam a bizalmukra. Így aztán természetes, hogy mindig alaposan fölkészülünk. A decemberi fellépésről már év elején megkezdődtek az egyeztetések, az ötletelések.

– Annak, hogy valaki több mint negyven éve a pályán van, és a legjobbak között tud maradni, nyilván sok összetevője van. A tehetség, a fejlődni tudás, a sok munka és a szerencse biztosan. Ezzel egyetért?

– Igen, de ezek a tulajdonságok, feltételek még kevesek lennének a negyven évhez. Olyanok ugyanis bőven vannak, akik mind-mind a birtokában vannak ennek.

– Akkor mi még a többi?

– Nem tudom... De talán fontos az is, hogy hogyan létezünk a környezetünkben. Mekkora a kompromisszumkészségünk, mert itt sok emberrel kell állandóan együtt dolgozni. Fontos szempont az is, ki hogyan kezeli a saját sikerét. A mostani tehetségkutató versenyek is példákkal szolgálnak erre: többen percek alatt sztárrá válnak, de aztán lelkileg nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött elismeréssel. Olyan attitűdöket vesznek föl, amitől a környezetük falnak megy, és onnantól már sanszuk sincs arra, hogy hosszú távon létezzenek, mert mindezt a közönség is megérzi. Biztosan sorolhatnánk még további tényezőket. Számomra például az is kulcskérdés, hogy milyen kapcsolatot sikerül ápolnom a szponzorokkal. Mert a támogatóim, akik biztosítani tudják a színvonalas, minőségi munka hátterét, nélkülözhetetlenek.

– 2008-ban a Magyar Dal Napján, az Apám hitte című dal – amit a közönség együtt énekelt önnel – vége felé, nagyon spontánul, azt mondta a mikrofonba: „Őrület..., hát ez igazán megható.” Valóban, ennyi év után is, önnek is fönt a színpadon, még mindig „őrület” és „megható”?

– Higgye el, bár nem tudom bizonyítani, hiába éneklem már sokadszor ezt a dalt, pontosan ugyanúgy kezdem el, minden alkalommal… Egyébként, azt hiszem, nincs az a blazírt előadó, aki ki tudná vonni magát annak a hatása alól, hogy közel ötvenezer fiatal énekel vele. Nem lehetett nem elérzékenyülni.

– Ez volt az egyik legemlékezetesebb koncertélménye?

– Ez is, bár a mondatra, amit említett, nem emlékszem. De mégis, a mostani Aréna-koncert – talán, mert ez a legfrissebb – jelentette számomra az eddigi legnagyobb élményt. Erről sokat tudnék mesélni, de inkább elmondok egy apró kulisszatitkot. Merész ötletként azt találtam ki, hogy az egész koncert – utolsó ráadásként – ne szokásosan, az

Apám hittével

, hanem az új lemez címadó dalával, a

Kólóval

fejeződjön be. Hazardíroznom kellett, ugyanis tudtam, hogy a közönség ösztönösen befejezettnek érzi az előadást, ha az összes ismert dal elhangzott már. Valahogy el kellett érnem, hogy ez az automatizmus most ne működjön, hogy a záródal után a hallgatóság ne higgye azt: „itt a vége!”. Ehhez úgy kellett felfokoznunk a háromórás koncert utolsó szakaszának hangulatát, hogy harmadszor is visszahívjanak bennünket. Hál’ istennek, ez így is történt. Sőt, a kivetítőkre feliratozott szöveg segítségével, végig énekelték velünk a

Kólót

. A közönség állva tapsolt a fellelkesültségtől, mert valami olyat kapott, amire nem számított. Rengeteg ilyen kis ötletből áll össze egy előadás. Néha úgy gondolom, jó lenne rábízni magamat egy szerkesztőre, egy rendezőre, akik mindezeket kitalálják és megtervezik helyettem. Aki látta azt a werkfilmet, amely

Michael Jackson

nagy londoni koncertjének előkészületeiről szól, talán érti, miről beszélek. Nekem, mint szakmabelinek fantasztikus élmény volt belelátni, nyugaton hogy zajlik mindez. Ott egy óriási méretű stáb teszi ugyanazt, amit mi itthon manufaktúrás szinten művelünk. Ezzel együtt úgy érzem, a közönség magas színvonalú produkciókat kap tőlünk is.

– 2009 őszén megjelent a 34 dal című dupla válogatáslemeze, amelyen szólópályája addigi legsikeresebb dalait válogatta össze. 32 nótát a saját repertoárjából, plusz egy LGT és Kaszás Attila-dalt. A következő tavaszi turnén Szegeden is föllépett, és ott is énekelte a Még egy című számot, ami számomra egészen megrendítő élmény volt, mert korábbról ismertem az eredetit. Mi indította arra, hogy beválogassa ezt a dalt erre a nagyon szép albumra?

– A Vígszínházhoz nagyon régóta és sok szálon kötődöm, ezért jól ismertem Attilát is. Amikor ’98-ban megjelent a saját lemeze, meghívtam vendégnek a Budapest Sportcsarnokban tartott koncertemre. Ott annyira megtetszett ez a száma, hogy azt gondoltam, nekem is jó dalom lehetne. Az alkalmat pedig a válogatás CD adta.

– Kaszás Attila nagyon másként énekelte…

– Igen, mert mint minden dalt, így ezt is, sokféleképpen lehet értelmezni. Lehet lemondóan, azzal az attitűddel, hogy mindegy, mi van, úgyis ott a vége. Attila tragikusabban fogta föl, én inkább ironikusabban éneklem.

– Milyen kapcsolatban volt a néhány évvel korábban elhunyt művésszel?

– Nem baráti, de jó viszonyban voltunk. Úgy érzem, azzal is hozzá tudok járulni az emléke fenntartásához, ha a

Még egy

eléneklése előtt mindig elmondom, hogy eredetileg ez az ő dala volt.

– Legújabb albuma, a Körtánc, néhány hónapja jelent meg. A borítón van egy mondat: „Kóló. Kézenfogva, összekapaszkodva, táncban, zenében kifejezett közös öröm.” Ez az üzenet?

– Igen. Az együtt muzsikálásnak is a hétköznapok örömei közé kellene tartoznia. És az együtt gondolkodásnak is, az összekapaszkodásnak is a mindennapok részévé kellene válnia. Szerettük volna, ha ez a derűsebb alapállás is kitűnik a szövegekből. Aki végighallgatja a dalokat, érezni fogja, hogy nem napi politizálásról van szó, mert attól mindig távol tartottuk magunkat. Nem véletlen, hogy soha nem kötődtem semmilyen párthoz. A szövegek mondanak éppen eleget maguktól is, nem kell őket megmagyarázni.

– A címadó dal délszlávos hangzású, népzenei ihletettségű Presser-szerzemény. És van még egy másik hasonló nóta is a lemezen. Az, hogy ilyen zenei világú dalokkal jelentkezik, ritkán fordul elő. Ezen a lemezen jobban érezni, visszanyúlt a szerb gyökereihez. Miért pont most?

– Eddig ezt nem is nagyon érezhette... Ezért örültem különösen ezeknek a szlávos beütésű nótáknak. A kérdést egyébként én is föltettem magamnak. Nem tudom az igazi okát, de a következőkkel talán magyarázható a dolog. Mi angolszász zenén nevelkedtünk és először azt is játszottunk. Aztán megszülettek a saját szerzeményeink. A magyar beaten belül voltak, akik később a népzenei kincshez nyúltak, mi a Metroval nem tartoztunk közéjük, és ez utóbb sem jutott eszünkbe. Most meg spontánul jött. Dusán egy évvel korábban megírta a szöveget, mint ahogy hozzáfogtunk a lemezhez. Kiszaladt belőle, mint egy vers. Mivel

Kóló

volt a címe, Gábornak nem kellett sokat gondolkodnia, milyen típusú zene illene hozzá. Belőle is úgy szaladt ki, mintha mindig ilyeneket írt volna. Ettől – szerintem is – az egész lemez kapott egy olyan gellert, amitől máshová sorolódik, mint a többi. Bár sok ironikus dal is van rajta, mégis ez az egyik legderűsebb albumom.

– A barátai általában szakmabeliek?

– Inkább civilek, a kollégákkal úgyis sokat vagyunk együtt… A baráti köröm főként nem zenészekből áll, leszámítva Presser Gábort, és még néhány régi cimborát. Van közöttük egy, aki még grundos gyerekkori barát.

– A gyerekei mivel foglalkoznak?

– A fiam Amerikában él, egy légitársaságnál dolgozik. A lányom nemsokára végez az egyetemen, és építészmérnök lesz. Egyikőjük sem érzett vágyat arra, hogy a nyomdokaimba lépjen, és én ennek örülök is, mert tudom, hogy ez a pálya mennyire kiszolgáltatottá teszi a kezdőket. Régen is voltak nehézségek, például nem lehetett jó hangszerekhez hozzájutni, csak egy kiadó, egy rádió, egy TV volt… Viszonylag szűk mezsgyén lehetett mozogni. Most viszont sokkal több a jelentkező, és – mint tudjuk – a tehetség már abszolút nem elég.

– Én időnként úgy érzem, tehetség nélkül is lehet valaki „sztár”...

– Igen, de ezt a kategóriát ma már „celebnek” nevezik… Olyan kreatúrák születnek, amelyeknél nehéz megállapítani, mennyi bennük a tehetségtartalom. Sokszor elég, ha valaki kicsit érdekes, van némi kisugárzása, és nem nagyon hamis... De én azt hiszem, hosszú távon mindenképpen ”bebukik a mutatvány”.

– Régebben mondta valahol: „Az ember próbálja úgy igazgatni az életét, hogy amennyire lehetséges, boldog legyen.” Végül is sikerült, boldog?

– Most jól vagyok a bőrömben. Szakmailag igazán nem panaszkodhatom, sokat dolgozom és ez jó! Kellemes házasságban élek, feleségem,

Hegyi Barbara

hozzám hasonló gondolkodású, jól megértjük egymást. Mindkettőnknek sokat jelent, hogy órákat tudunk beszélgetni színházról, zenéről. Szerencsések vagyunk, mert a gyerekeink is jóban vannak egymással. Ez igazán nagy áldás, mert a más házasságokból jött gyerekek könnyen szét tudnak cincálni egy kapcsolatot. Ez egy „lekopogni való” helyzet, nehezen is beszélek róla, babonából is.

– Babonás?

– Szerintem nincs színpadi ember, aki ne lenne az. Aki állt már a „világot jelentő deszkákon”, jól tudja, mennyi kiszámíthatatlanság rejlik minden előadásban. Tegnap még nekem tapsolt a közönség, de mi van, ha holnap már mást emel a magasba? Hogy jó fele halad-e az ember, a sikere meddig lesz siker – senki sem tudhatja előre.

– Önben ezek a kételyek még mindig megvannak? Hiszen Presser zenéje, Dusán szövegei, az előadói múltja, az összeszokott zenekar… Olyan nagyot nem tévedhetnek.

– Tévedés azt gondolni, van előre lejátszott meccs. Én úgy érzékelem, minden egyes alkalommal újra meg kell nyernem a mérkőzést. Persze ott van a tapasztalat, a jó csapat mellettem, a jobbnál jobb dalok... Mégis izgulok, hogy telt ház lesz-e, vajon a koncert végén milyen érzésekkel áll föl a hallgatóság.

– A fiatal rajongói dedikálások alkalmával mit mondanak, mi vonzza őket a koncertjeire? Oda, ahol a nézőtéren ott ül a szüleik, sőt a nagyszüleik generációja is.

– Próbáltam kideríteni, és nagyon különböző válaszokat kaptam: tetszik ez a zene, szép a hangja, jól játszik a gitáros, efféléket mondanak… A mai 20-30 évesek érdeklődése nyitottabb, mint korábban bármikor. Keresgélnek a neten, rákattintanak egy nótára, és ha tetszik, letöltik a kedvenceik közé. Nem érdekes, ki az énekes, hol született, hány éves. Már régen is mondogatták, a zene nem ismer határokat, de csak mostanában lett ez valóban igaz.

– Szóval a fiatalok nyitottak, megtetszik nekik az interneten a zenéje...

– És sokan a szülőkön keresztül ismerik meg a dalokat, akik szintén hallgatják őket, például az autóban ülve. Így aztán egyre kevésbé lesz érdekes, hogy valaki hány éve van a pályán, meg konkrétan mi a műfaji kategória. A lényeg maga a zene. És azt is látom, hogy egyre inkább az egyes dalok számítanak már, nem az albumok. A különböző internetes portálokon, bár le lehet tölteni az egész lemezt is, a dalokat egyenként is fölkínálják, mert arra több az esély, hogy valaki megveszi a legjobb négyet, minthogy pluszba még azt a hatot is, amit nem akar hallgatni. A beszélgetés végén Zorán szabadkozik, a születésnapját ne említsük, mert nem fontos, ami számít az az: „Jóleső érzés, hogy még mindig van érdeklődés a zeném iránt, és még bennem is megvan a lendület.” Valóban, ez (is) nagyon fontos…

Juhász Ági