Jankovics: Éltem az álomdramaturgiával, hogy nincs megkötve a kezem

Szegeden is bemutatták Jankovics Marcell két és fél órás animációs filmjét, Az ember tragédiáját. A Kossuth-díjas rajzfilmrendező, grafikus, íróval arról is beszélgettünk, hogy miért nem tartja igazán színpadra valónak Madách művét, s mi minden pluszt tudott megmutatni az animáció nyelvén.

– Az elmúlt több mint két évtized rengeteg technikai változást hozott. Ez tetten érhető a műben, illetve örül a fejlődés adta új lehetőségeknek?

– Annak örülök, amilyen a fogadtatása a filmnek. Tudtam volna jobbra csinálni, ha több pénzem van, illetve több türelmem nekiállni javítgatni és húzni az időt. De így alakult. Huszonhárom évről beszélünk, de tegyük hozzá, ez négyévnyi munka lett volna, ha folyamatosan tudom csinálni. A technika fejlődésének részben örül az ember, hiszen bizonyos dolgok kinyíltak a számítógépnek köszönhetően, de a szakértői szem észreveszi, hogy az utolsó színben sokkal egyszerűbb módon van megoldva a szellem-lény ábrázolás, mint mondjuk a londoni színben. A film végére nem is azt írtam ki, hogy „vége”, hanem azt, hogy 1988-tól 2011-ig. Ez valahol olyan, mintha egy sírkőfeliratot lehetne látni. Hozzátartozik a történetéhez, hogy ennyi ideig készült, mint ahogy az is, hogy vannak különbségek. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy időközben megszűnt a mozi mint olyan. Szerencsére vannak olyan kivételek, mint a szegedi Belvárosi mozi, de abban az értelemben megszűnt, hogy nem filmszalagon vannak az alkotások. Az a változat, amit tévésorozatnak lehet nevezni, filmszalagra készült ténylegesen, viszont újra kellett készíttetnek a hangot. Az a furcsa számomra, hogy a hangos, vagyis a moziváltozat DVD-n vagy épp Blu-ray-en lesz. A munkám még mindig nem fejeződött be a filmmel, a színeket és tónusokat újra kell igazítani. Minden technikai váltásnál adódnak malőrök, aminek nem örülök, mert az ember szereti, ha elenged egy filmet, akkor ne legyen vele több gondja.

– A technika mellett maga a világ is változott, számtalan értelmezése, feldolgozása látott napvilágot Madách Imre művének. Az ön viszonya a tragédiával változott-e?

– Úgy kalkuláltam még a kilencvenes évek elején, hogy körülbelül egy évtizedes munkám lesz vele, hiszen 1989-ben kezdtük a gyártást. Nagyon fontos trambulin számomra

Madách

műve, elég arra gondolni, hogy számtalan olyan mondat hangzik el benne, ami mára közmondássá vált hazánkban. Igaz, a tömeg nem olvassa el az eredeti művet, de ebben a tömegben él valamifajta tudás ezekről a mondatokról, bár nem is tudják hová helyezni. Ez egy nem igazán színpadra való filozófiai mű, s a mostan sikere is azt mutatja, nem volt rossz ötlet az animációs film. Ez egy drámai költemény, ahhoz viszont, hogy valóban drámává váljon, sokkal több képet kell tudni produkálni, mint amire a színházak képesek. Itt anyagi okokra gondolok, nem a színészek tehetségére.

– Rövidítenie kellett Madách írását, s így is két és fél órás filmet készített. Mennyire alakította a művet aszerint, hogy mit tart hangsúlyosnak?

- Néhány részt oly módon emeltem ki, hogy kihúztam körülötte a figyelemelterelő többi mondatot, s ez szerintem élővé és aktuálissá teszi. Erre példa a globalizációra való utalás a Falanszter szín elején, amikor Lucifer öntelten kijelenti, hogy most már az egész Föld e széles haza, Ádám pedig nyafog, hogy egy dolgot hiányol, a hon fogalmát, a haza fogalmát. Vagy amikor a tudós azt mondja, elfogy a sajt és éhen veszünk. Ez utal arra, hogy pazaroljuk az energiát és a nyersanyagot. Madách idejében fantasztikus dolog, hogy erre fölfigyelt. Az űr színben pedig megmutatja, hogy az ember nagyon ide van láncolva, biológiailag ide vagyunk kötve, hiába készülnek egyre-másra azok a csodálatos sci-fi filmek. Mennyi éve vagyunk már túl a Holdutazáson, s rájöttünk, nincs ebben igazán nagy lehetőség. Hiába van most globális felmelegedés, az eszkimó szín is bizonyíték rá, Madách átlátta, hogy az embernél erősebb a természet. A Föld egyszer tönkre fog menni, mi el fogunk pusztulni, vagyis ez nem egy végtelen dicső folyamat, ami az ember előtt áll, hanem nagyon is véges.

– Mindez animációs filmként bemutatva mennyire szemléletes?

– Öröm, hogy mennyi dolgot vesznek észre a kritikusok külön-külön. Van, aki kiszúrja, hogy Lucifer szemében végig ott a két piros alma, tehát ő így látja az égő vörös szemeket. Ennek nagyon örültem. Ketten is írták, hogy a fáraónak megkövült feje van, nincs arcjáték, nincs mimikája, s ezt filozofikusan értelmezik. Van, aki ezt úgy értette, hogy nem volt elég pénzem animálni, pedig egyáltalán nem volt eszemben, hogy megmozdítsam azt a fáraó arcát. Madách egyfajta trambulin vagy ugródeszka, rengeteg lehetőséget adott arra, hogy olyan dolgokat mondjak el képben, ami igaz a szövegből is kiolvasható, de úgy fárasztó és túl sokáig is tart. Ötórás mű lenne, ha mindent el akarnék mondani, de az animáció a sűrítés nagy iskolája. Ez egy álomtörténet, amit Madách túlságosan el is húzott, hiszen az álom lényege, hogy másodpercek alatt rengeteg kép fut végig az ember fején, amikor alszik. Éltem ezzel az álomdramaturgiával, hogy nincs megkötve a kezem, de alapvetően hű vagyok Madáchhoz. Külföldön szerintem ez a mű nem fog működni, hiszen aki nem ismeri a darabot, nem érti.

– Azt is mondták, hogy Madáchot vissza akarja hozni úgymond a divatba...

- Ez egy populista duma, nem ez a célom. De ha ez bejön, akkor tettem egy szolgálatot is. Az nyilvánvaló, hogy versenyre keltem a színpadi és filmes változatokkal. Tulajdonképpen azért fogtam bele ebbe a munkába, mert elégtelennek éreztem a feldolgozásokat. Volt néhány csodálatos kezdeményezés, például amikor

Huszti Péter

volt a rektor a mostani Színház- és Filmművészeti Egyetemen, akkor külföldiek számára workshopot szervezett. Részleteket hoztak és adtak elő például Angliából, Franciaországból és Amerikából is, s mind szatírának láttak. Ez egy figyelmeztető jel volt, hiszen Magyarországon mindenki vigyázzba vágja magát. A tragédia cím is azt sugallja, pedig ha már az emberiség tragédiájáról beszélünk, akkor erről önmagában éreznünk kell, hogy szatíra.

– Ezt erősíti az is, hogy az egyes színek más és más stílusban vannak megrajzolva?

- Fel sem merült bennem, hogy képregényt készítsek belőle, hogy ugyanúgy nézzen ki a fáraó mint mondjuk Danton. Az egyik sutasága a színpadi feldolgozásoknak – amiről nem tehetnek –, hogy nem tudnak annyira élesen korkülönbséget tenni, vagy ezzel nem élnek eleget. Számomra az a logikus, hogyha a helyszín az ókori Egyiptom, akkor onnan induljon a történet. Vannak szándékolt anakronizmusok, például azzal, hogy a vége egy múzeumban játszódik. A görögöket a legtipikusabb vázák mintájára csináltam meg, ez a legalkalmasabb animációra. Itt az volt a hátsó gondolatom, hogy a köpönyegforgatás – amit megismertünk a demokráciában rendje-módja szerint – a váza színeinek cseréjével oldható meg. A görög vázastílusok között létezik, fehér, vörös és fekete alakos. Ez már majdnem politika, hiszen a fehér és a vörös közismerten a reakciónak és a kommunizmusnak a két szemben álló színe, vagyis zseniálisan adja magát. Rómában pedig indokolt volt, hogy a mozaikkal és a falképekkel játsszak, illetve az etruszkok által használt sírszobrokkal, ami nagyon alkalmas arra, hogy az orgiának a halálba vezető atmoszféráját megteremtse, hiszen az etruszkok lakomázós sírszobrokat készítettek. Mindez szépen egymásra épült. Amikor kitaláltam valamit az egyik színre, akkor ahhoz igazodtam és úgy próbáltam kitalálni a következőt. Vádolnak azzal, hogy eklektikus lett a film, de szerintem nagyon egységes. Amikor kitaláltam, hogy Lucifernek kutyafejűnek kell lennie, ez már önmagában maga után vont egy sor következményt, ami adja magát.

– Egy átlagnéző mi mindent vehet észre mindebből, hogyan látja, fel vannak nőve ahhoz, hogy értelmezzék a képeket és jelképeket?

– Ezt nem tudom, de valószínű a többség nem érti, egyes cikkek kommentárjaiból legalábbis ez derült ki eddig. A mű vagy akár bizonyos jelképek megértése feltételez bizonyos szintű jó tanulóságot, vagy azt a teljes igazságot, amivel a kisgyerekek viszonyulnak a dolgokhoz. Évtizedeken keresztül dolgoztam olyan filmeken, ami a kisgyerekekhez szól, s megismertem ezt a réteget. Tudom, hogy a János vitéz, a Fehérlófia vagy az Ének a csodaszarvasról tökéletesen érthető a gyerekeknek, még akkor is, hogyha a pedagógus azt mondja, nem gyereknek való. Megéltem, hogy a tragédia próbavetítésein gyerekek is voltak, és ájult figyelemmel nézték. Nem a szöveget vagy a filozófiát értik meg, de a képek és a zene hat rájuk. A film pedig elsősorban kép és hang, nem annyira szöveg. A Sárga tengeralattjáróból a szövegpoénokra nem is emlékszem, de a Beatles zenéjére és a képi világra igen. Abból indulok ki, hogy énrám mi hat, mert az ember ennél megbízhatóbb támpontot, minthogy saját maga mit szeretne, nem tud. S utána csak abban bízhatok, hogy viszonylag sokan vannak hasonló cipőben. Most is ebben reménykedem.