A legrégibb szegedi mesterségek történetét tárja elénk a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a szegedi Somogyi-könyvtár közös kiállítása, melyet pénteken Nemesi Pál, a kamara elnöke nyitott meg. A több részesre tervezett tárlat egy-egy helyi hagyományokkal rendelkező kézműves foglalkozás könyves emlékeit, ábrázolásait mutatja be. Elsőként a Mesterségek dicsérete – Kovácsok, szűcsök, szabók című kiállításon céhes dokumentumok, oklevelek, illusztrált mintakönyvek, tanulólevelek, inasrajzok, fotók révén pillanthatunk be a hajdani műhelyek világába. A bemutató külön színfoltjaként, a régi mesterségek mai művelőinek munkáit is szemügyre vehetjük. Szegedi szűcsök
A kiállítás Nagy Katalin és Somogyi Szilvia könyvtárosok munkáját dicséri. A tárlók segítségével bepillanthatunk a szegedi szűcsök, szabók, kovácsok történetébe. Érdekes módon csak a XVI. század elejéről maradt fenn olyan forrás - a sokat hivatkozott 1522. évi tizedjegyzék -, amelynek adatai alapján biztos megállapításokat tehetünk az iparűzők számát illetően, képet alkothatunk az ipar fejlettségi fokáról, differenciálódásáról a Tisza-parti városra vonatkozóan. Szeged szűcsmesterségének feldolgozását Bálint Sándornak köszönhetjük. Még a török alatt is virágzott a Szeged környéki juhászat és ezzel együtt a szűcsmunka. Az alföldi céhek a török megszállás után alakultak ki vagy alakultak újjá. A szegedi szűcsök 1722-ben szerezték meg a kiváltságlevelet. Az 1743-as árszabás többféle ködmönről szól, „cifrázás”-ról is, de subáról nem. Igen jelentős volt a szűcsmesterség Hódmezővásárhelyen is. A szegedi szűcsművészet legértékesebb emléke Kaszalay Ferenc 1836-os több mint 200 lapból álló tollal és páccal rajzolt kéziratos mintakönyve, rajzfüzete. A XVIII. századtól a régi szegedi szűcsök kevés kivétellel Felsővároson és Rókuson dolgoztak. A magyar- és németszűcsök 1830-ig még egy céhben tevékenykedtek, majd 1835-ben önállósultak, külön céhet alapítottak. Mindez a paraszti ízléshagyomány és a külföldi divatáramlatokkal számoló polgáriasodás ütközésével magyarázható. A manufaktúra felé közeledő, kapitalizálódó szegedi szűcsipar fokozódó szükségleteit azonban nem lehetett itt helyben kielégíteni. Ezért a nyersanyagot messzibb, gazdaságilag elmaradottabb tájakról kellett beszerezni. Szűcsök versus szabók
Szegeden összesen négy szabó céh működött: a Magyarszabók céhe, a Németszabók céhe, a Rácszabók céhe, a Szűrszabók céhe. A Magyarszabók céhe egyike volt a legrégibb szegedi iparosoknak. 1513-ban már volt céhük, 1714-ben új céhlevelet kaptak, amit 1726-ban erősítettek meg. A céhnek 6 magyar, 6 rác és 2 német mester volt a tagja. Sokat harcoltak a szűcsökkel. 1734-ben bizonyos iparcikkek készítésétől – amik az ő munkakörükbe tartoztak – akarták a szűcsöket eltiltani. Néhány év múlva női ruhákat készítő kontár asszonyokkal kerültek összeütközésbe, hiszen női ruhákat csak a szabó céhek tagjai varrhattak. A magyarszabók 1818-ban váltak el a németszabóktól, de ekkor már külön voltak a rácoktól is. A céhek évszázados falai a XIX. század végére leomlottak és átadták helyüket az ipartestületeknek. Az ipartestületek megteremtették az egyesületi életet, és társadalmi kapocsként működtek az iparosok között. Kötelességük volt az elaggott mesterekről való gondoskodás, betegsegélyezés, oktatás, szakiskolák létrehozása, hazai szabók munkához juttatása. 1904-ben létrejött a Szabómesterek Országos Szövetsége, a szegedi alapító tagok között Gombos István, Gyarmati Mihály, Till Frigyes, Dehm Péter, Wéber Mátyás szegedi szabómesterek neveivel találkozunk. Kovács a gáton
A tiszai hajók, a malmok, a középkori vár és a templomok vasalásaihoz már a messzi múltban is nagy szükség volt Szegeden a kovácsok munkájára. Először egy 1422-ben kelt oklevelében találunk hiteles adatot kovácsmesterséget űző szegedi lakosról. Az 1522. évi tizedjegyzék pedig az iparok legnépesebbikeként említi a vasipart. A szegedi kovácsok sokáig közös céhben éltek a bognárokkal, majd 1821-ben önálló céhet alkottak, ekkor kapták 49 szakaszból álló céhlevelüket. A céh szabályozta az állatorvosi tevékenység jogát is, melyet akkoriban jórészt a kovácsok gyakoroltak. A nagyárvíz idején a kovácsműhelyek és felszerelésük is az épületek romjai alatt vesztek. Az iparosság megsegítésére a környező városokból érkeztek a szerszámok. A szegedi kovácsok napi 16 órában dolgoztak a gátak és barakkok építésén. Az újjáépítés során fölépült palotasorok vasműves munkáit is nagyrészt szegedi szakemberek készítették, akik közül sokan már művészi fokon gyakorolták a kovácsmesterséget. Közülük Kónya György ötven évig dolgozott a városban. Műhelyének munkáit megcsodálhatjuk a Közművelődési palotában, a gőzfürdőben, a fogadalmi templomban és a püspöki palotában. Az 1900-as párizsi világkiállításon a műlakatos ezüstéremben részesült kétszárnyas vaskapujáért. Másik jeles díszkovácsa volt városunknak Fekete Pál, akinek munkái többek között a zsinagógához készültek, de őt dicsérik a Reök-palota lépcső- és erkélykorlátai is.
