Balla Attila: a buddhisták tudják, hogy a világgal nagy baj van + FOTÓK

Balla Attila festőművész elmúlt tíz évben készített munkáiból rendeztek kiállítást a Reök-palotában, melyet január közepéig tekinthetnek meg az érdeklődők. Külföldi munkásságáról, vallási nézetéről és művészetéről mesélt portálunknak.

Az 1959-ben Baján született

Balla Attila

képzőművészeti tanulmányait Dunaújvárosban kezdte a ’70-es években, tanítómesterei ifj. Koffán Károly volt. Később különböző okokból, leginkább kalandvágyból Svédországba emigrált, ahol 1985-től 1987-ig a stockholmi Iparművészeti Főiskola (Konstfackskole) alkalmazott grafikai szakán tanult, majd 1988-ban visszatért Magyarországra, és 1988-92 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakának hallgatója volt. A kilencvenes évek elején Balla kilép a műtermi környezetből, felfedezi magának a Csongrád környéki tájat. „Szükségem van a nyitott térre, minden tér hordoz egy sajátságos, az adott helyre specifikusan jellemző energiamezőt, ez az, ami engem érdekel, ez az, ami beindít, amiben szeretek feloldódni. Viszont a táj sosem tárgya festészetemnek, csupán kiindulási alap.” 2000-ben végleg leköltözik Csongrádra, megvásárol egy régi tanyasi iskolaépületet, abban alakítja ki műtermét. Az elmúlt 10 évben keletkezett munkáiból rendezett kiállítást január közepéig láthatja a közönség a Reök-palotában. - A ’90-es évek eleje óta járok ide, Csongrád környékére, mert a főiskolán meguntam a műteremmunkát. Úgy döntöttem, felfedezem magamnak a Tisza környékét és elindultam vaktában Csongrád megyében. Azután közel 5 éven keresztül rendszeresen, minden hét végén itt, Csongrád környékén dolgoztam. Zártnak, korlátozónak éreztem a műterem biztosította közeget, nagyobb, nyitottabb élményre vágytam.

- Mindig is festőnek készült?

- Tizenhat, tizenhét éves voltam, amikor Dunaújvárosban – ide költözött a család - elkezdtem képzőművészettel foglalkozni, itt indult a pályám. Az egyik mesteremtől rajzot tanultam, tőle akadémikus, rendes képzést kaptam. Az iparváros nagyon jó lehetőségeket biztosított a ’70-es években, sok jó kortárs képzőművész élt és dolgozott. Húszéves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy a katonaság elől Svédországba disszidálok. Azt hallottam, jó hely, így kalandvágyból útnak indultam. Volt egy kis megtakarított pénzem, befizettem egy társasutazást, s a szüleimtől is elbúcsúztam. Új életet akartam kezdeni, álmokat szőttem, elegem volt mindenből. Igazi politikai okaim nem voltak, kint mégis megkaptam a politikai menedékjogot. Akkor Svédország mindenkit befogadott, hiszen egy állam legjobb befektetése, ha 20 éves képzett fiataloknak állampolgárságot ad. Két-három év alatt megtanulják a nyelvet, s kész szakembereket kapnak, ez minden országnak jó befektetés. Stockholm nagyon jó feltételeket biztosított képzőművészeti fejlődésemhez. Még Magyarországon megtanultam valamilyen szinten a grafikát, sok mindent elsajátítottam, jó alapom volt. Azokban az években nagyon érdekelt a rézmetszés. Fél éven belül találkoztam egy magyar származású híres rézmetsző hölggyel,

Miski Török Ágnessel

, aki engem még egy évig tanított a szakma fortélyaira. Ugyanis értékpapír- és bélyegmetsző szerettem volna lenni. Nagy álmom volt és iszonyatos energiákat fektettem ebbe. Megtanultam acéllemezt és rézlemezt tisztességesen metszeni, megvannak a mai napig a nyomatok róla. Ekkor már eléggé telített volt a szakma. Svédországban megérkezésem előtt két évvel indítottak – hatvan év után először - egy rézmetsző kurzust, amiről én, sajnos, lekéstem. Megnézték a munkáimat, fel is vettek volna, csak addigra már befejeződött a kurzus.

- Gondolom, nem adta fel?

- Természetesen nem, ettől függetlenül beadtam a felvételi anyagomat a stockholmi Iparművészeti Főiskolára, alkalmazott grafika szakra, ahova azonnal fel is vettek. Rézmetszeteket adtam be, mondták is, hogy hozzájuk még nem felvételiztek ilyen anyaggal. Átgondolatlan lépés volt ez részemről, csak az számított, hogy valamilyen művészeti iskolába felvegyenek. Az akadémiára viszont nem sikerült bejutnom. Mondták is, azokkal a konstruált térszerkezetekkel, - totemek, mandalák - amilyeneket én csinálok – megjegyzem, nem ilyenek voltak, mint ma -, ne is próbálkozzak. Amíg nem festek sokkal nyitottabb, expresszívebb módon, addig ne is álmodjak a bejutásról, nekik más kell. Belenyugodtam, majd 2 évet jártam alkalmazott grafikára és borzasztóan beleuntam, elegem lett a formatervezésből. Ma már egy kicsit bánom, hogy nem fejeztem be... Fiatal voltam, minden bajom volt, leszakadás a kulturális közegemről, a nyelvről, a családról, nagyon erős izolációban eltölteni éveket úgy, hogy nem jöhetek vissza, az eléggé megterhelő. Távollétemben Magyarországon elítéltek, vagyonelkobzást rendeltek el, s nem is nagyon számíthattam arra, hogy egyhamar hazatérjek. Svédül éltem, svédül gondolkodtam, anyám egyszer meglátogatott, éltem az emigránsok szürke hétköznapjait . - Hogyan alakult művészi pályafutása egy teljesen idegen városban, idegen közegben? - Volt egy igen nagyra tartott cseh származású tanárom, Lubos Janota, 5 éven keresztül heti rendszerességgel találkoztam vele, a sokszorosító grafika minden rejtelmébe beavatott. Sokat köszönhetek neki. Ezekben az években sok nagyszerű skandináv művész munkásságát ismerhettem meg. Nagy hatást tett rám Bengt Lidström erőteljes, festészete. Őt egyébként a híres dán cobra csoporthoz tartozónak tartják. Ekkor találkoztam a norvég Ørnulf Opdahl letisztult tájfestészetével is. Persze tőlem ekkor még nagyon távol állt az, amit ők képviseltek, de szerencsés voltam, mert valós közelségből láthattam munkáikat, miként kiállításokon sok nagyszerű nemzetközi képzőművészét is. Ne feledjük, hogy a nyolcvanas években dübörög a svéd gazdaság, évenként rendezik meg a Stockholm Art Fair-t ahol felsorakoztak a világ valamennyi híres galériái. Így abszolút értelemben is felkészült voltam az aktuális művészeti mozgásokból, emlékszem amikor először pillanthattam meg Emil Schumaker képeit, micsoda hatást gyakoroltak rám. Azt hiszen a stockholmi éveim inkább a figyelés, a töltekezés évei voltak. Egyszer a hónom alá csaptam egy mappát, melyben a nem figurális, színes grafikai nyomataimat helyeztem, s bementem néhány stockholmi galériába. Előtte is festettem, s képeim talán megütötték volna azt a szintet, hogy bárhol nyugodtan ki lehessen állítani őket, de ez volt az első sorozat, amiről úgy gondoltam, másoknak is bátran megmutathatom. A galerista nézte, lapozgatta a képeket, majd kijelentette, ő nem tud ezzel mit kezdeni, de ad egy telefonszámot. Összehozott egy Helge Hildebrand nevű műkereskedővel, aki elhívott magához, s megkérdezte, mennyit tudok ezekből lenyomtatni, majd felvásárolta az egész sorozatot. Így indult pályafutásom, s innentől kezdve sok kiállításom volt. Elég jól működő életem volt Stockholmban. Mint külföldi, nem lettem ismert festő és azt hiszem ez egy olyan lokálpatrióta országban, mint Svédország, máig elképzelhetetlen, de jól prosperáló művész vált belőlem. - Mennyire volt trendi Svédországban az, amivel foglalkozott? - A Galerie MB az 1990-es nemzetközi stockholmi művészeti vásáron engem képviselt. Két éven keresztül kiállítottak ott. Szóval trendben voltam minden szinten, noha hozzá kell tennem, hogy nem azt festettem, amit most. - Ha ilyen jól ment a szekér, miért jött mégis haza? - Találkoztam egy magyar származású filmrendező barátommal, aki azt tanácsolta, mivel 4,5 év után megkaptam a svéd állampolgárságot, próbáljak hazajönni. Miért nem nézek valamilyen Magyarországra szóló svéd ösztöndíj után? Beadtam a pályázatot, s mivel állampolgár voltam, 4-5 évre megkaphattam az ösztöndíjat a világ bármelyik szegletébe. Ekkor már kezdett fújdogálni a rendszerváltás szele odahaza. 1988-ban elküldtem a képzőművészeti főiskolára a jelentkezésemet, nem kellett külföldi vendéghallgatóként felvételiznem. Kérdezték, hol tanultam meg rajzolni, mert „levették”, hogy másmilyen alapokkal rendelkezem, mint sok külföldi vendéghallgató. Mondtam, még itt Magyarországon ifj. Koffán Károlynál. A svédek finanszírozták a tandíj felét, a másik fele önköltséges volt. Nagyon szép 4 évet töltöttem a képzőművészeti főiskolán. Az első 3-4 évet Gerzson Pálnál, majd Tölg-Molnár Zoltánnál. Különösebben elmélyült kapcsolatom egyik mesteremmel sem volt, legkevésbé Gerzsonnal. Ekkorra teljesen megfogalmazódott bennem, mit akarok. Amikor hazajöttem már 28 éves voltam. - Mennyire követte Svédországban a magyar képzőművészeti élet alakulását, a különböző irányzatok képviselőivel volt-e valamilyen kapcsolata? - Semennyire. Mint mondtam azokban az években a visszatérés reménye nélkül éltem az életem, sokkal inkább érdekelt a svéd valóság, stockholmi életem napi problémái. Viszont volt két katalógusom két képzőművésztől, egyikőjüket Dienes Gábornak hívták, a másikat Nagy Gábornak. Természetesen voltak halvány emlékeim a magyar képzőmüvészet néhány kiemelkedő mesteréről, ilyen volt Sváby, de ismertem a dunaújvárosi képzőművészeken kívül Kokas Ignácot, akinek különösen nagy tisztelője voltam, bár az élet úgy hozta, hogy soha nem találkoztunk személyesen. Képeivel még Magyarországon találkoztam emigrációm előtti években. Kokas azt a festészetet művelte, ami hozzám is közel állt: ez a táj, ugyanis a tájban egészen más festeni, mint a stúdióban. Én valójában nem a tájat festem, amikor kimegyek. Belekerülök egy hatalmas nyitott térbe, s ennek mindig, mindenhol speciális energiái vannak. Ezek nyitnak meg, s ezekkel lépek én kapcsolatba. Néha megjelennek a táj bizonyos kis szegmensei képeimen, de az egész bekerül egy óriási nagy atmoszférába. Ez az, ami számomra nagyon izgalmas a tájfestészetben. Kokas sokszor belement a tájba, de nálam gyakran előfordul, hogy képeimnek gyakorlatilag semmi közük a tájhoz. Nálam a tájat alakító erők, energiák, erővonalak, vízmosások, a szél, az elemek által alakított táj és az elemek tájon hagyott lenyomatai jelennek meg képeimen, de leginkább ezek kiváltotta pszichés válasz reakcióim. A csongrádi Tisza környéke azért jó, mert nagyon izgalmas domborzatilag. - Most egy Csongrád melletti tanyán él és dolgozik? - Igen, megvettem egy 4 tantermes tanyasi iskolát, mellette pedig volt egy kincstári épület, amit 3 pedagógusnak építettek, mindenkinek volt egy-egy szobája. Ezt alakítottam át lakóépületté. A két iskolatermet összenyitottam, s most egy hatalmas műtermem van. Luxuskörülmények között tudok most dolgozni, mindig ilyenről álmodtam. Hozzá kell tennem, hogy svédországi éveimet egy 28-30 négyzetméteres kis lakásban éltem le, itt festettem és itt is aludtam. Megunva a nyomorúságot, 2000-ben ez a csoda az ölembe hullott. - Az itthoni tanulmányok végeztével nem vágyódott vissza Svédországba? - Eleinte úgy volt, hogy a suli végeztével visszamegyek, bár a kinti műkereskedő barátom óva intett, minek jövök ide, teljesen fölösleges iskolába járnom. Rendszeresen ingáztam Stockholm és Budapest között, de az életem úgy alakult, hogy másodéves koromban találkoztam egy hölggyel, 7 évig tartó kapcsolat lett belőle. Ő félig német, félig magyar, ezért sokat jártunk ki Németországba. Nekem ott Frankfurtban elég jól működő kapcsolatom alakult ki egy galériával, 4-5 évig rendszeres kiállító voltam náluk. Jól képviseltek, jó áron adták el képeimet. Ezekben az években a frankfurti tőzsde igazgatójához és a híres Max Factor kozmetikai céghez is kerültek alkotásaim. A főiskola után is teltek az évek, s azt vettem észre, hogy én már tulajdonképpen nem is akarok visszamenni. Itthon maradtam. Most már egyáltalán nem is vágyom vissza. Németországba gyakran kijártunk, több német nagyvárosban volt kiállításom, utoljára 4 éve Stuttgartban állítottam ki egy helyileg jól ismert design-stúdióban. Bécsben is van egy képviselőm, aki néha kiviszi a képeimet, de ennyi elég is. - Azóta hogyan érzi magát Magyarországon, nem bánta meg, hogy itt maradt? - Egyáltalán nem bántam meg, hogy leköltöztem vidékre. Életem legjobb lépése volt. Ennél jobb helyet el sem tudok képzelni. Vannak nehézségeim, mint mindenkinek, de legalább emberi életet élek. Itt vagyok a természetben, van normális környezetem, van műtermem, egyértelműen jól érzem magam, nem tudnék egy városi életet elképzelni. Ilyen korban már ne ugráljon az ember össze-vissza.

- Mennyire vesz részt a hazai művészeti életben, mennyire ismert, mennyire jegyzik és tartják számon? - Ismernek és tudnak rólam, nagyon sok rangos kiállításon szerepeltem úgy egyénin, mint csoportoson, a legutóbbi a budapesti Commerzbank főépületének galériájában került megrendezésre. Annyira sikeres volt, hogy kétszer is hosszabítást kértek. Csak megemlítem, hogy több képem is található a gyűjteményükben. Viszont egy nagyon izgalmas időszak volt az életemben a '90-es évek, amikor nagyon sok kisebb és nagyobb méretű alkotásom került közintézmények és multik falaira. A teljesség igénye nélkül, hogy csak néhányat említsek, a Pedagógus Továbbképző Központ Pilisborosjenőn, Budapest Publishing Kft., Property Partners, CBC, Horváth utca, Office Trade Center, UPS Székház, Pfizer, Budapest MOM Park, Danubius Health Spa Resort - Margitszigeti Termál szálló, Prologis. Ezeken a helyeken többnyire nagyobb méretű vásznaim lógnak a falakon. Ahogy vidékre költöztem szép lassan elcsendesedett minden körülöttem, kivonultam a piacról. Aki kivonul, az egy idő után ki is esik, elfogynak a továbblendítő energiák. - Aki nem a fővárosban él és alkot, azt automatikusan leírják? - Az a véleményem, hogy vízfejűvé vált az ország, minden Budapestre összpontosul. Akit jegyeznek és futtatnak, az biztos a fővárosban él. Nagyon nehéz egy vidéki kisvárosból jelen lenni a magyarországi művészeti mozgásokban. Jelen kellene lenni a kiállításokon, el kellene járni minden fontosabb képzőművészeti rendezvényre, galériákba, mert ha nincs meg a rendszeres pofavizit, akkor az embert előbb-utóbb elfelejtik. - Milyen viszonyt ápol a kritikusokkal? - Szuromi Pál az, aki úgy érzem kedveli a munkáimat, mindig lelkesen nyilatkozik. Egy korábbi kiállításom kapcsán jókat írt rólam. A Juhász Gyula Tanárképzőn volt 5-6 éve kiállításom, s ezt Szuromi nyitotta meg. Hann Ferenc volt a másik nagy kritikusom, aki írt egy kisebb monográfiát rólam, és ne feledkezzünk meg Egri Máriáról sem, aki a munkásságomról szóló nagymonográfiát jegyzi. Az eddig megjelent monográfiák - szerintem - mind elfogadhatók. - Hogyan állt össze a Reök-palotában látható kiállítás anyaga? - Pénteken szóltak, s ha jól emlékszem, hétfőn vagy kedden már jöttek is a képekért. Ilyen szinten én naprakész vagyok, az itthon lévő képekből akár 3-4 kiállítást is rendezhetek, rettenetesen sokat dolgoztam az elmúlt időszakban. A kiállításon is látható nagyméretű vásznakból van még számos a raktáromban. - Buddhizmussal is foglalkozik. Milyen hatást gyakorolnak képeire, világ-és természetlátására ezek a több ezer éves tanok? - Erről lehetne beszélni. Bár a tanok többezer évesek mégis egyre aktuálisabbak. Régóta vallom azt, hogy a művészet tárgya szerintem sosem a műtárgy, hanem mindig a tudat. A buddhizmus eleve rossz meghatározás, mi inkább belső ösvénynek mondjuk. A tibetiek nem is ismerik ezt a szót, hogy buddhista, ők a belső ösvény követőinek nevezik magukat. Az ember dolgozik a saját tudatán, elvégez rajra 1-2 évtized alatt valamilyen munkát, ami mindenképpen lenyomatot hagy a személyiségén. Az, hogy én hogyan gondolkodom, és hogyan látom a világot, az mindenféleképpen visszaköszön a képeimen keresztül. Nem hiszek abban a kifejezés módban, hogy ha én buddhista festő vagyok, akkor nekem különböző buddhista szimbólumokat kellene a képeimen megjelenítenem ahhoz, hogy a buddhizmus tükröződjön a munkásságomon. Ezt én téves szemléletnek tartom. Elég csak önmagam adnom, hiszen a tanok, ha valamennyire is komolyan gyakoroltam az életemben azok átitatták személyiségemet és ez minden tevékenységemen nyomot kell, hogy hagyjon. Természetesen ez csakis a világi értelemben vett kortárs festészetre érvényes. A tradicionális tantrikus, thanka ábrázolások már egy zárt ikonográfiát követnek. - Konkrétan hogyan köszönnek vissza a buddhizmus tanai képein? - A buddhizmus úgy gondolkodik a világról, mint egyfajta illúzióról. Emberi világunk gyakorlatilag egy közös megegyezésen alapuló karmikus nyelv, specifikusan emberekre jellemző látomás, melynek igaz benső természete üresség, ezért minden amit érzékelünk illuzórikus. Tehát olyan, mint konkrét formavilág, amit mi látunk és tudunk, de a mögöttes lényeg gyakorlatilag már csak tiszta energiák formájában jeleníthető meg. Az energiák a végső igazság szintjén mindig tiszták, mentesek mindenféle érzelmi szennyezettségtől. Nekünk, embereknek érzékeinken keresztül a tiszta energiák rendre beszennyeződnek. A szennyeződések a negatív érzelmek, melyeket három tényező tart fenn: a vágy, a gyűlölet és a tudatlanság, melyekből további sok negatív érzelem táplálkozik, harag, féltékenység, irigység, düh stb. A gyakorlatok a megtisztulást szolgálják, hogy elérjünk egy sokkal tisztább világi létet. Ilyképpen önmagunkat és a világ kapcsolatát egy nagyon tiszta formában leszünk képesek megélni. Ha ez megtörténik, akkor egy maradandó állapotot is tud eredményezni. Ebben nincsen semmi miszticizmus. A belső ösvénynek különböző fázisai vannak, hosszú évtizedeket igényel, hogy elérjünk egy magasabb tudatossági szintet. Mindig azok lesznek buddhisták, akik rájönnek, hogy önmagukkal, ezáltal a világgal valami nagy baj van, s jó lenne változtatni rajta. Sokan azt kérdezik tőlem, miért vagyok absztrakt festő? Én úgy gondolom a fennt elmondottak mentén gondolkodva, hogy egy valóságosnak hitt elemekből álló, nem valóságos világban formákról beszélni, amik valójában nem is léteznek, butaság. Aki belátja, hogy a világ a káprázat elemeiből épül, annak természetesen már nem sokat jelent a figurális vagy az absztrakt fogalom köre. Úgy gondolom a világban, de a festészetben és az ábrázolásban is gyakorlatilag minden absztrakt. A legkonkrétabb figurális képet is, ha megnézzük közelről, absztrakt ecsetvonásokat, egymásra épülő, egymásra rakodó rétegeket fedezhetünk fel, mely így alkot egy értelmezhető egészet. Ha elég közel megyünk a természethez, megnézünk egy levelet nagyítóval, már abban a pillanatban nem beszélhetünk a levél ismert lényegéről, ott már egy olyan világ tárul a szemünk elé, amely lehet akár egy informel kép is.