A philadelphiai bőgős, Henry Grimes november 5-én lép színpadra először Magyarországon, a Szegedi Jazz Napok második napján, a Marc Ribot Trió tagjaként.
Az '50-'60-as évek bőgőslegendája,
Henry Grimes
1935. november 3-án született Philadelphiában ikertestvérével
Leonnal
, akiből később klarinét- és tenorszaxofonos lett. Családjuk nagyon muzikális volt, apja trombitált, anyja zongorázott, míg nővére saját lemezjátszójával a környék vájtfülűjének számított. Öreg zongorájukat gyakran nyúzták együtt
Hassan Ibn Alival
, aki később
Max Roach
zenekarában is megfordult. Őrjítően jó bebop zene ment akkoriban, a fiatalok olyan spílereket bálványoztak, mint
Charlie Parker, Dizzy Gillespie
vagy
Clifford Brown.
A 12 éves Henry-nek mindemellett a hegedű is megtetszett, ezért szülei támogatásával elkezdett különórákra járni. Első tanára
Carl Wittman
volt 4 évig, később állítólag egy magyar hegedűstől is tanult. Középiskolás társai közűl többen szintén kitűnő muzsikusok lettek, a dobos
Albert "Tootie" Heath
, a zongorista
Bobby Timmons
, vagy a trombitás
Ted Curson
és
Wilmer Wise
. Velük, valamint testvérével, Leonnal alakították "Barsity Boys" néven első zenekarukat. Később a Mastbaum Technical High School-ban
Lee Morgan
osztálytársa volt, ekkor már a hegedű mellett szárnykürtön, tubán és ütőhangszereken tanult. Itt vette fel először a bőgőt, mely úgy "megszólalt" a kezei között, hogy azonnal jobbnál-jobb ajánlatokat kapott: klasszikusokat játszott a városi filharmonikusokkal, soul- és r&b zenét a helyi tánczenekarokban. A fényes karrier előtt álló fiatalember 1952-ben, 17 éves korában nyert felvételt New York híres zeneakadémiájára, a Juilliard School-ba. A világ legismertebb bőgőprofesszora,
Fred Zimmermann
tanítványa lett, aki egyben a New York-i Filharmonikusok bőgőszólistája volt. Grimes előtt is megnyíltak a legjobb álláslehetőségek, rövidesen már a New York-i Operaház zenekarában bőgőzött! A jazz vonzása azonban még ennél is erősebb volt... Jazzmuzsikusként első komolyabb szerepét az énekes-sztár, Anita O'Day együttesében kapta, ahol már az első koncertek egyikén meghallotta minden idők legnagyobb bariton-szaxofonosa, Gerry Mulligan, - és egyszerűen elszipkázta onnan! 1957-től játszott a pályafutása csúcsán lévő Mulligan együttesében, ahol olyan sztárok fordultak meg, mint
Art Farmer
és
Chet Baker
. Miles Davis is árgus szemekkel figyelte és többször hívta, amikor
Paul Chambers
beteget jelentett. Ne feledjük, hogy ebben a Davis-zenekarban olyanok játszottak ekkor, mint
John Coltrane, Bill Evans
és
Cannonball Adderley
... 1957 szeptemberétől folyamatosan studióban volt, első lemezfelvétele
Shafi Hadi
tenorossal készült, aki később
Charlie Mingus
szaxofonosa lett és bandája tele volt ászokkal, mint Dannie Richmond, Pepper Adams és Wynton Kelly! A Mulligan-zenekar után egy újabb zongora nélküli kvartettben, Sonny Rollins együttesében találjuk, akivel először lépett fel a Newport-i jazzfesztiválon. Méghozzá olyan kirobbanó sikerrel, hogy az akkori legnagyobb sztárok, Benny Goodman, Lee Konitz, Tony Scott és Thelonious Monk is mind csak vele voltak hajlandók színpadra lépni! Azóta sem történt ilyen eset, mint 1958-ban Newportban: mind az öt "headliner" zenekarában ugyanaz az ember, MENRY GRIMES bőgőzött, - úgy, hogy neve benne sem volt még a fesztivál hivatalos műsorfüzetében! Egycsapásra befutott, ragyogó kritikákat és jobbnál-jobb ajánlatokat kapott. Játszott Billy Taylorral és a jazz-ikonnak számító
Thelonious Monkkal, Lennie Tristano
-val és Coleman Hawkinsszal. 1962-ben a McCoy Tyner Trio tagjaként - a dobos
Roy Haynes
, - vették fel a klasszikus "Reaching Fourth" című lemezt (Impulse). Kitartott Sonny Rollins mellett is, annak ellenére, hogy a tenoros többször leállt és mentális problémákkal küszködött. A zenekar 1963-ig létezett kisebb-nagyobb megszakításokkal és turnézott világszerte. Érdemes megemlékezni a muzsikusokról -
Sonny Rollins, Don Cherry, Henry Grimes, Billy Higgins
- sokak szerint ez volt Rollins legjobb együttese. Felkapott zenész lett, a korszak számos lemezfelvételén játszik, méghozzá olyan partnerekkel, mint
Coleman Hawkins, Chet Baker, Al Cohn, Zoot Sims, Gil Evans, Roy Haynes, Joe Chambers, Art Farmer, Gato Barbieri, Ed Blackwell, Steve Lacy, Charles Mingus, Gary Burton, Karl Berger, Sunny Murray, Roland Kirk, Tommy Flanagan, Pepper Adams, Wynton Kelly, Dannie Richmond, Pharoah Sanders, Archie Shepp, Billy Taylor, Jim Knepper, Bill Evans, Paul Bley, McCoy Tyner, Frank Wright, Bobby Hutcherson, Kenny Burrell, Steve Kuhn, Ronald Shannon Jackson
vagy
Carlos Ward.
Nem sok zenész dicsekedhet azzal, hogy a Metropolitan Operától Thelonious Monkig, Benny Goodmantól Albert Aylerig ilyen széles körben szerepelt volna sikerrel! Sokoldalúsága mellett művészetére kezdetektől fogva mély benyomást gyakoroltak a korszak új kísérletei, elsősorban
Ornette Coleman
zenéje. Képességei és megalapozott tudása stabil alapot nyújtottak számára, hogy a mainstream mellett elmélyedjen a radikálisan új irányzatnak számító free-jazz zenében. Ekkor kezdődött együttműködése
Cecil Taylorral
(1961),
Perry Robinsonnal
(1962), majd 1965-ben Don Cherryvel és Albert Aylerrel. 1965-ben készült első önálló lemeze ("The Call" - EPS), melyen saját szerzeményeit játszotta a klarinétos
Perry Robinsonnal
és
Tom Price
dobossal. Ők hárman együtt is laktak East Village-ben és gyakran játszottak a környéken duóban vagy trióban Richard Wyands zongoristával. Korábban már kiadtak egy lemezt ("Funk Dumpling" - Savoy 1962), méghozzá igencsak komoly ritmusszekcióval:
Kenny Barron - Henry Grimes - Paul Motian!
Lakásuk népszerű jam- és találkahely volt, ahová gyakran feljárt Frank Wright és Archie Shepp, a trombitás Marc Levin, a dobos
Frank Clayton
és
Tony Scott,
az akkori évek egyik legjobban sztárolt muzsikusa. De akkor már leginkább
Albert Ayler
zenéje érdekelte.
Henry már az első Atlantic felvételektől, 1964 februárjától tagja volt
Albert Ayler
együttesének. Ő bőgőzik a korszakalkotónak tartott "Spirits" és "Swing Low, Sweet Spiritual" című lemezeken, valamint az Ayler-zenekar valamennyi hangversenyén. Játszik a '65 szeptemberében rögzített, emblematikus "Spirits Rejoice" albumon, majd a "dupla bőgős" korszakban csatlakozik hozzájuk
Gary Peacock, Bill Folwell, Alan Silva, J-F Jenny-Clark
és
Charlie Haden.
Mindegy volt számára, hogy vonó vagy pizzicato kellett Aylernek, megalapozott technikai tudása révén ilyen nagyszerű bőgősök mellett is az együttes pillére maradt. Ayler művészi koncepciója ugyan messze megelőzte korát, de zenéje és személyes tónusa mély hatást gyakorolt az akkori zenésztársadalomra. Mindebben a kivételes tehetségű és magasan képzett Henry Grimes jelentős szerepet játszott és a fennmaradt felvételekből kitűnik, hogy a zenészóriás méltó alkotótársa volt. Ayler karrierje azonban súlyos drogfüggősége és állandósult, mély depressziója miatt rendkívül hányatott volt, ezért útjaik, mint legtöbb zenészével, előbb-utóbb szétváltak. (Albert Ayler 1970. november 24-én halt meg New Yorkban, kábítószer hatása alatt elkövetett öngyilkosság következtében.) Cecil Taylor: "Henry is a Giant!" 1966-ban Cecil Taylor "Unit Structures" és "Conquistador", valamint Don Cherry "Symphony for Improvisers" és "Where is Brooklyn?" című Blue Note albumain dolgozott, majd Pharoah Sanders lemezén, mely "Tauhid" címmel az Impulse kiadónál jelent meg. Hiába volt azonban a korszak egyik legkeresettebb zenésze, a jazz- és az egész szórakoztatózene-ipar mélyreható változásai következtében a jazzmuzsikusoknak egyre komolyabb megélhetési gondokkal kellett megküzdeni.
1968 nyarán New Yorkban annyira megcsappant a munka, hogy
Al Jarreau
és
Jon Hendricks
hívására felpakolta bőgőjét egy autó tetejére és
Clarence Becton
dobossal elindult szerencsét próbálni Kaliforniába... A dolgok azonban San Franciscóban rosszra fordultak: a szerződés lejárt, barátai elhagyták, még a bőgője is eltört. Rövid időre egy szcientológus zongorista,
Lamont Johnson
lakásában húzódott meg, de mivel nem akart a szektához csatlakozni, gyorsan kirúgták. Pénze nem volt, így rövidesen egy menedékszállón találta magát Los Angelesben. Felhagyott a zenével és ezzel hirtelen kikerült mindenféle muzsikus-körökből. New York-i barátai még egy ideig keresték, majd egyszer csak valaki elkezdte a halálhírét terjeszteni... Először alkalmi munkákból élt, aztán segédmunkás lett, később karbantartó, gondnok. 43 évig élt észrevétlenül, ebből 20 évig ugyan abban a szűk kis szobában, de sikerült túlélnie: munkája mellett írt és jógázott, több kötetnyi vers és filozófiai értekezés kéziratát őrizte rendezett kuckójában. 2002-ben aztán egy jazzbarát szociális munkás, bizonyos Marshall Marrotte felfedezte, hogy ki is lehet ez az ember valójában. Szólt a New York Times-nak és a történet bejárta az egész világot... Nagy tisztelője és követője, az avantgard bőgős William Parker 2002 karácsonyára egy új hangszerrel ajándékozta meg, melyet zöldes árnyalatárol elneveztek "Olive Oil"-nek. A New York-i bőgősök fesztivált rendeztek tiszteletére, majd nagy érdeklődés mellett fellépett a New York-i Vision Fesztiválon, William Parker nagyzenekarának szólistájaként. Azóta a Long Island Public Radio-tól életmű díjat kapott, az AllAboutJazz 2003-ban az "Év Zenészének" választotta, az amerikai Jazzújságírók Szövetsége az "Év Jazzbőgősének" jelölte olyan kollégák előtt, mint Ron Carter, Charlie Haden, Dave Holland, Christian McBride. Németországban kiadták verseit, újra játszik, tanít és lemezeket készít! A fesztiválok és jazzrádiók versengenek érte (nem a jazzy...), egyetemekre hívják előadónak, Cecil Taylor vele kezdett újra trióban játszani - a dobos Pheeroan akLaff, - miközben folyamatosan fellép minden régi és új barátaival, mint Rashied Ali, Marshall Allen, Fred Anderson, Marilyn Crispell, Bobby Bradford, Ted Curson, Andrew Cyrille, Bill Dixon, Dave Douglas, Edward "Kidd" Jordan, Andrew Lamb, Joe Lovano, Bennie Maupin, Roscoe Mitchell, Joseph Jarman, David Murray, Charly Persip, John Tchicai, Wadada Leo Smith, Oluyemi Thomas és Marc Ribot... Forrás: privatemusic.hu HENRY GRIMES 2011. november 5-én játszik először Magyarországon, a SZEGEDI JAZZ NAPOK második napján, a MARC RIBOT TRIÓ tagjaként.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.